(Rosette szemszöge)
A válasz váratlanul ért és teljesen letaglózott. Elengedtem a férfit és hátrébb léptem néhány lépést.
- Miért? – folytatta tovább Remington helyettem, kemény hangon. – Miért pont Őt?
- A Sátán olyan embert keresett, aki előző életében apostol volt, de meghalt, majd visszatért a holtak közül.
- Mit akarnak tenni vele?
- Azt már én sem tudom, de úgy gondolom, hogy nagy tervei vannak vele a nagyúrnak. Úgy sejtem, hogy a feltámadásához kell neki, de maguk milyen kíváncsiak! – szakadt ki belőle a nevetés.
Ameddig csak tudtam, eltávolodtam a férfitól, majd mikor a falnak ütköztem, lecsúsztam és befogtam a fülemet.
„- Engem akart. Mindvégig én voltam a célpont. Megint.”
Felrémlettek a két évvel ezelőtt történt események. A stigmák. A sok fájdalom és ártatlan halott. Felsikítottam, majd zokogásban törtem ki. Éreztem, hogy valaki leguggolt hozzám és magához ölelt. Csak sírtam és sírtam. Nem akartam újból átélni azt a sok fájdalmat.
„- Miért pont én?”
- Css, Rosette. Nyugodj meg – simogatott finoman Chrno.
Felnéztem a szemeibe.
- Nem akarom újból azt a sok fájdalmat átélni - zokogtam.
- Tudom. Itt vagyunk, vigyázunk rád!
Aztán hirtelen fordult a kocka és elapadtak a könnyeim, egyik pillanatról a másikra. Utáltam sírni, főleg mások előtt. De most nagyon dühös voltam, ezért a félelem elszállt belőlem, helyébe bátorság ereszkedett.
- Kérlek, segíts felállni – kértem meg Chrnot.
Óvatosan felhúzott, majd az asztalhoz léptem. Közelebb léptem a férfihez. Mélyen a szemébe néztem.
- Ha netán találkozik Aionnal, üzenem neki, hogy meg fogom ölni. Azért jöttem vissza, hogy egyszer és mindenkorra a pokol egyik bugyrába űzzem! – kiáltottam a férfi arcába.
A többiek teljesen ledöbbenve figyelték a hangulatváltozásaimat. Elindultam az ajtó felé.
- Menjünk innen!
Elindultam a lépcsőn fölfelé, Chrno segítségével. A többiek követtek minket. Felmentünk Kate nővér irodájába. Leültem a kanapéra, hisz' még nem tudtam sokat állni.
- S most mi lesz? – kérdezte Azmaria.
- Nagyobb készültséget rendelek el. Őröket küldök a Harvenheit villához is, hogy vigyázzanak magukra, bár úgy gondolom, nem ártana, ha visszajönnének a Rendhez, itt ugyanis többen tudunk vigyázni magára, Rosette nővér. A többit bízza csak ránk.
- Nem fogom tétlenül nézni, ahogy Aion és a többi démon kivégzi a fél emberiséget azért, hogy megtaláljon engem. Harcolni fogok, ha kell az életem árán is, de mielőtt én meghalnék, addigra Aion már rég halott lesz, a Sátánnal együtt.
- Már pedig, ha tetszik, ha nem, ez lesz most, Rosette – szólalt meg először Satella komoly hangon.
Rákaptam a tekintetemet.
- Hogy mondtad? – kérdeztem fölállva, mérgesen.
- Jól hallottad. Szépen visszahúzódsz egy szobába és ki fogod várni, hogy a csatának vége legyen.
- Micsoda?
- Nem azért jöttél vissza, hogy egy hónap után megölesd magad. Feladatod van, amit végre kell hajtanod! – mondta lecsukott szemekkel.
- Igaza van. Így lesz a legjobb. Mindannyiunknak – felelte Chrno.
Hitetlenkedve néztem végig a szobában lévőkön, akik egyet értettek Satella ötletével. Joshuára néztem.
- Ugye te nem?
- Sajnálom, Rosette. Boldog vagyok, hogy visszatértél és nem szeretnélek újból elveszíteni, így támogatom az ötletet.
- Ezt nem hiszem el – lépkedtem hátrafelé, majd megfordultam és kirohantam a szobából, sírva.
Többen utánam kiáltottak, de nem foglalkoztam vele. A sebem is lüktetett, talán fel is szakadt, de nem érdekelt. El akartam tűnni innen, minél előbb.
„- Hogy tehették ezt velem? Mindannyian ellenem fordultak.”
Nem figyeltem, hogy merre visz a lábam. Végül nekimentem egy ajtónak, ami kinyílt. A kápolnában találtam magamat. Becsuktam az ajtót és az egyik sötét sarokban leültem a földre, a falnak dőlve. Az egész helyiséget csak a lihegésem töltötte be. Az oldalam nagyon fájt és éreztem, hogy a vér lecsörgedezik az oldalamon. A kezembe temettem az arcomat.
„- Mondd, Istenem, miért? Mért teszik ezt velem?”
„- Mert a barátaid és féltenek, mindennél és mindenkinél jobban, még az életüknél is jobban” – mondta egy hang a fejemben.
Először meglepődtem, majd mikor rájöttem, hogy Istennel beszélgetek, megnyugodtam.
„- Nem akarom, hogy a barátaimnak valami baja essen, miközben engem védelmeznek. Nem akarok újból elveszíteni senkit.”
„- Tudom, ezért tedd azt, amit kérnek tőled. Hidd el, csak védeni akarnak. Emlékezz, hogy mi a feladatod! Ha most veszítesz, az egész világ meghal! Tartogasd az erődet az utolsó támadásra, ott minden erődre és a barátiadra is szükséged lesz! Bízz bennük!” – mondta még, majd elhalkult a hangja a fejemben.
„ – Igaza van. Én meg gyerek módjára viselkedtem. Ostoba vagy, Rosette!” – róttam meg magamat, majd felnevettem.
Letöröltem a könnyeimet az arcomról. Óvatosan felálltam. A ruhám oldala lassan már úszott a vérben. Megszédültem és elveszítettem az egyensúlyomat. Éreztem, hogy még valaki idejében elkap, mielőtt elesnék. Aztán minden elsötétedett előttem.
Mikor újból kinyitottam a szememet, a szobámban találtam magamat. Yuka ült az ágyam mellett, egy széken.
- Szia - köszöntem halkan.
- Neked is. Csak óvatosan! – lépett mellém, mikor látta, hogy fel akarok ülni az ágyban. – Te aztán nem vagy semmi! Kemény fából faragtak. Hallottam, mit műveltél a Rendnél.
- Gyorsan híre ment – sóhajtottam fel.
- Azmaria mondta, meg Chrno arcára is rá volt írva. Nem kicsit volt rád dühös. Azt hiszem, hogy most nagyon túllőttél a célon ezzel a dologgal.
Lehajtottam a fejemet. – Tudom, és nagyon sajnálom.
- Hát, sok sikert kívánok a beszélgetéshez. Azt hittem felrobban, mikor belépett az ajtón. Számolj azzal, hogy nem úszod meg könnyen.
- Gondolom, de megérdemlem, amilyen felelőtlen vagyok.
Elmosolyodott, majd felállt. Az ajtó felé indult.
- Hova mész? – kérdeztem.
- Azt a feladatot kaptam, hogy amint felébredsz, szóljak a többieknek.
- Értem.
Yuka leszólt a többieknek, akik a nappaliban várakoztak. Egyesével léptek be az ajtón. Azmaria odaszaladt hozzám és leült az ágyra.
- Nagyon megijesztettél, Rosette! – mondta barátnőm. – Nagyon sok vért veszítettél, még időben találtunk rád.
- Tudom, és nagyon sajnálom –válaszoltam lesütött szemekkel. Felnéztem és Chrno szemét kerestem, de ő egy pontot bámult a szőnyegen. – Mit sikerült megbeszélni, míg eszméletlen voltam?
- Semmit. Úgy gondoltuk, hogy megvárjuk, míg felébredsz, és akkor majd folytatjuk a beszélgetést veled együtt – felelte Satella.
- Köszönöm.
- Nos, ott tartottunk, hogy Téged biztonságba helyezünk, ha csatára kerül a sor. Végül úgy döntöttünk Kate nővérrel, hogy egy ideig vehetsz csak részt a harcokban. Ha nagyon eldurvulna, kimentünk téged. Valaki…
- Nem, köszönöm. Elfogadom az eredi tervet – néztem Kate nővér szemébe, aki először meglepődött, úgy, mint a többiek, majd elmosolyodott.
- Rendben – válaszolta. – Ezt a hetet még töltse itt a villában, de kérem, hétfőn azonnal költözzön vissza a Rendhez a többiekkel együtt – nézett végig a szobán. – A többit hétfőn kitaláljuk ott. Addig is, egy tíz fős csapatot itt hagyok a biztonság kedvéért. Ha bármi baj van, kérem, hívjanak.
- Természetesen – válaszoltam, majd Kate nővér elhagyta a szobát.
Lassan mindenki kisétált a szobából, még Yuka tátogott egy „sok sikert”, majd miután kiment mindenki, az utolsó becsukta az ajtót és kettesben maradtunk Chrnoval. Még mindig kerülte a tekintetemet. Arcáról a düh csak úgy sugárzott.
- Chrno – kezdtem halkan.
- Belegondoltál egyáltalán abba, hogy meg is halhattál volna? – kérdezte dühösen. – Tudod mennyi vért vesztettél? Nagyon sokat, ami odáig vezetett, hogy majdnem elveszítettelek – felelte elhaló hangon.
- Tudom. Hülyén viselkedtem.
Észrevettem, hogy elindult felém, majd felült az ágyra, magához húzott és átölelt. Csendben ölelt, mikor megéreztem valami nedveset az arcomon. Felpillantottam. Újabb könnycsepp esett az arcomra.
- Kérlek, ne haragudj – mondtam.
Soha nem láttam még Chrnot sírni, de a látvány nagyon fájt. Aggódott értem, még a saját életénél is jobban.
- Ígérd meg, hogy nem csinálsz több ilyen őrültséget! Nem akarlak elveszíteni újból. Egyszer elég volt.
- Megígérem – suttogtam, de ekkor még nem tudtam, hogy meg fogom szegni.
Összemosolyogtunk. Chrno kényelmesen elhelyezkedett, én pedig hozzábújtam és a karjaiban aludtam el.
