3.fejezet: Régi barátok

(Rosette szemszöge)

Chrno lábra állított és mire valamelyikünk is megszólalhatott volna, a Rend tagjai már körbe vettek minket. Ijedten fordultam meg.
- Ne lőjenek! – kiáltottam.
- Le a fegyverekkel emberek! – hallottam meg egy férfi hangot és odakaptam a tekintetemet.
Remington tiszteletes sétált be a körbe. – Nem fog senkit bántani, igaz, Chrno?
- Igaz.
Mindenki meglepődött a válaszon és lejjebb engedték a fegyvereket.
- Chrno! – sikította boldogan Azmaria áttörve a kört és a fiú nyakába ugrott.
- Szervusz Azmaria.
Elmosolyodtam.
- Rosette! – hallottam meg a nevemet.
A hang irányába fordultam és teljesen megdöbbentem, majd sírva fakadtam.
- Satella! – kiáltottam, a nőhöz futottam és átöleltem.
„- Köszönöm Uram! Nagyon köszönöm!”- hálálkodtam magamban.
Mindketten sírtunk. Mikor megtöröltem a könnyeimet, felnéztem rá és elmosolyodtam.
- Olyan jó, hogy újra itt vagytok! – mondtam mindkettőjükre nézve.
A háttérben Claire, Anna és Mary egymás vállán zokogott a boldogságtól. Még Kate nővér is a sírás határán volt. Azmaria jött oda hozzánk és ölelt át minket.
- Jól van emberek, elmúlt a veszély. Mindenki visszavonulhat. Az éjszakások álljanak neki a takarításnak! A többiek pedig menjenek vissza aludni! – adta ki az utasítást Remington tiszteletes. – Üdvözöllek újra köztünk Chrno és Önt is Satella kisasszony.
- Köszönöm Remington tiszteletes – szólalt meg Chrno.
A tiszteletes csak elmosolyodott, majd az épület felé vette az irányt. Hálásan néztem utána.
- Rosette – hallottam meg Chrno hangját.
Rákaptam a tekintetemet.
- Beszélhetnénk?
- Persze – válaszoltam, majd a nővérhez fordultam. – Kate nővér, szeretném az engedélyét kérni, hogy elhagyhassam a Rend területét.
- Menjen csak nyugodtan, Rosette nővér. Kérem, vigyázzon magára.
- Köszönöm – hajoltam meg.
Chrno felé fordultam. Kinyújtotta felém a kezét én pedig a kezemet a tenyerébe helyeztem. Felkapott, majd elrepültünk a többiektől. Szorosan a mellkasához simultam és a szíve dobogásának ritmusát hallgattam. Nagyon megnyugtató volt. Néhány perccel később a Centrál Parkban értünk földet egy tó mellett. Chrno letett. Szembe fordultam vele és megöleltem.
- Chrno – suttogtam.
Szorosan magához ölelt. Sokáig csendben álltunk egymást ölelve. Végül felnéztem az aranyszempárba és elmosolyodtam.
- Hiányoztál – suttogtam.
- Nekem is – válaszolta.
- Megvannak a szarvaid is! – kiáltottam fel meglepődve és finoman megérintettem mindkettőt, majd megsimogattam az arcát.
Egy faház húzott, majd leült alá, az ölébe húzva engem is. Boldogan simultam bele az ölelésébe.
- Hogyan sikerült visszajönnötök Satellával? – kérdeztem a kezét megfogva.
- Mindketten ugyanazt a feladatot kaptuk, hogy Téged védelmezzünk az Aionnal való harcban.
- Tényleg?
- Igen.
- Hogyan történt? Mindenre kíváncsi vagyok, ami idáig veled történt.
Elmosolyodott.
- A Semmi közepén voltam. Se a mennyben, se a pokolban, mikor értem jött egy angyal, hogy hívatnak. Teljesen ledöbbentem, amikor megláttam, hogy hova kerültem. Érkezésemkor már Satella is ott volt. Isten feladatot bízott rám, de az elején nem tudtam mi az, csak azután miután visszakaptam a szarvaimat. A feladat számomra olyan kérés volt, hogy ha nem mondja az Úr, akkor is megtenném. Most is pont jókor érkeztem – mondta mosolyogva és végig simított az arcomon.
Egy mosoly futott végig az arcomon. Mindketten csendben voltunk és az elmúlt perceken gondolkoztunk. A parkban egy lélek sem járkált már, csak a cserebogarak ciripelés hallatszódott. Béke és nyugalom honolt mindenhol. Talán a fáradtságtól, a boldogságtól vagy mindkettőtől sikerült hamar elaludnom egyik pillanatról a másikra.

(Chrno szemszöge)

Elmondani is nehéz lenne, mennyire boldog voltam, mikor megláttam Rosettet. Azonnal a védelmére siettem, ahogy megígértem. Mikor tengerkék szemei megtalálták az enyémeimet, egyszerre láttam benne meglepődöttséget, nyugalmat és szeretet. Örültem, hogy eltudtunk jönni a többiektől és kettesben tudtunk maradni. Oly sok idő telt el mióta elváltunk egymástól. A fájdalom, melyet akkor éreztem a szívem szakadt meg, hogy elkell hagynom Őt. Nagyon hálás voltam az Úrnak, ezért a tettéért, amit értem és Rosettért tett.
A parkban kettőnk közül én beszéltem többet. Rosette mindenre kíváncsi volt, ami ezalatt a két év alatt történt. Persze egy idő után a történet elfogyott, így csend telepedett kettőnk közénk. A csendben Rosette hamar elaludt. Mosolyogva figyeltem békés, nyugodt arcát. Óvatosan felálltam, majd elrugaszkodtam a földtől. Repülés közben is Rosette arcát néztem. Egyszerűen nem tudtam róla levenni a szememet. Nem a Rendhez mentem vissza, nem akartam kockáztatni semmit, így a Harvenheit birtokon értem földet újból. Felsétáltam a lépcsőn majd beléptem az ajtón. Satella mosolyogva figyelt minket.
- Ha megkérlek, ágyba bújtatod? – kérdeztem.
- Persze. Vidd fel az emeltre, jobbra a második szobába, mindjárt megyek és átöltöztetem.
- Rendben, köszönöm.
- Ugyan, nincs mit.
Elindultam felfele.
- Chrno! - szólt még utánam.
- Igen? – fordultam vissza.
- Jobb az első szoba pedig a tied. Kikészítettem neked valamit. Remélem, majd jó lesz rád. Most találtam.
- Köszönöm Satella.
Összemosolyogtunk és felvittem Rosettet a szobába. Míg Satella átöltöztette, addig kint türelmesen várakoztam. Miután végzett, bementem és leültem az ágyra. Finoman megsimogattam az arcát. Majd felálltam, megpusziltam a homlokát és halkan megszólaltam:
- Ígérem, soha többé nem hagylak el.
Rosette erre megfordult és nyugodtan aludt tovább. Halkan kisétáltam a szobából, majd becsuktam az ajtót. Lesétáltam a földszintre, ahol még Satella pakolgatok.
- Tudok valamiben segíteni?
- Nem, köszönöm. Chrno, kérdezhetek valamit?
- Szereted Rosettet, igaz?
Teljesen váratlanul ért a kérdés, nem tudtam mit válaszolni erre, pedig a lelkem már ordította a választ.
- Nem muszáj válaszolnod, semmi baj. Nem akartam tolakodó lenni – kért bocsánatot.
- Igen, szeretem. Az életemnél is jobban.
Satella elmosolyodott.
- Ennek nagyon örülök. Csak kíváncsi voltam, hisz végülis elég régóta ismeritek egymást és őszintén szólva, nagyon is összeilletek.
- Köszönöm.
- Jól van, menjél feküdjél le, hosszú volt a mai nap.
- Jó éjt Satella.
- Neked is.
Felmentem a saját szobámba, de még nem tudtam álomra hajtani a fejemet. Gondolataim Rosette és Satella szavai körül forogtak.

2.fejezet: Magányosan

(Rosette szemszöge)
Másnap korán keltem, ahogy régebben. Elmentem a reggeli misére a lányokkal együtt, majd utána reggelizni. Az étkezés után edzeni indultam. Két év, hosszú idő. Először a lőgyakorlatokkal kezdtünk Remington atyával. Elsőre nem sikerült semmit eltalálni. Másodjára, harmadjára már tízből kilencet eltaláltam. A délután folyamán bementünk a városba. Nagyon furcsa volt, hogy Azmaria vezetett, míg én mellette ültem, mint egy tanonc. Sok érdekes dolgot mutatott. Sokat nevettünk, míg bejártuk a fél várost. Megálltunk egy ruha bolt előtt. Eszembe jutott Satella, hogy mennyi ruhát tudott magának vásárolni, amikor úgy tartotta kedve. Én és Satella. Emlékszem, teljesen két külön világ voltunk az elején és a végére, már egy teljes csapatot alkottunk Azmariával és Chrnoval.
„Chrno”
Elszomorodtam.
- Mi a baj Rosette? – kérdezte Azmaria.
Csak legyintettem egyet és újból elindultam tovább nézelődni. Késő délután értünk vissza a Rendhez. Még sokan alig hittek a szemüknek, mikor elsétáltam mellettük. Tisztelettel néztek rám, hogy visszatértem a holtak közül, hogy újra szembe szálljak a gonosszal. Becsültek, hogy annyi fájdalom után képes voltam visszatérni közéjük. Kate nővér megemlítette nekem vacsora után, hogy példakép lettem az újoncok szemében. Elmosolyodtam.
„- Milyen áron lettem én példakép és Isten kiválasztottja? Az ár a barátaim élete volt.”
Vacsora után egyedül indultam el sétálni a kertben. Nyár közepe volt. A virágok a kertben csak úgy ontották magukból az illatot. Letéptem egy szál vörös rózsát és leültem a szökőkút szélére és a virágot kezdtem el figyelni. Éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. Összegörnyedtem és úgy sírtam tovább.

(Azmaria szemszöge)

Kate nővérrel az ablak mellett álltunk és Rosettet figyeltük, ahogy kint a kertben magányosan sétál. Leszakított egy vörös rózsát és leült a szökőkút szélére. Egy ideig a virágot figyelte, majd sírásban tört ki.
- Kate nővér – szóltam remegő hanggal.
- Látom Azmaria. Majd megszakad a szívem.
- Alig figyel mindenre. Ha edzésről van szó, akkor százszázalékosan teljesít, de ha vásárlásról vagy bármiről msáról van szó, már máshol jár. Nagyon hiányzik neki Chrno. Biztos Satellán is sokat gondolkozik. Úgy szeretnék rajta segíteni, de egyszerűen nem megy – mondtam sírva.
- Igen, ezt én is észrevettem. Idő kell neki. Remélem, ha harcra kerül a sor, akkor tud majd rá figyelni. - Ha megbocsájt, nővér elmennék aludni. Már nagyon későre jár az idő.
- Persze. Menjen csak. Jó éjt.
- Önnek is.

(Rosette szemszöge)

Késő estig kint voltam a szabad ég alatt. Persze ennek az lett a következménye, hogy reggel kicsit későn ébredtem. Lekéstem a lőgyakorlatot Remingtonnal és még Kate nővér is szóvá tette, hogy nem jelentem meg a reggeli misén. Kész katasztrófa volt a mai napom. A lányok próbáltak segíteni könnyebbé, felszabadultabbá tenni a napomat, de nem nagyon sikerült. Remington tiszteletes négyszemközt beszélni akart velem, így Kate nővér szobájában ültem délután.
- Köszönöm, hogy eljöttél Rosette. Szeretnék veled beszélgetni. Először is lekésted ma a reggeli gyakorlatot.
- Igen, tudom, nagyon sajnálom.
- Rosette, itt a sajnálom nem sokat ér. Feladatot kaptál Istentől, hogy megöld Aiont! Ha így folytatod, az egész világ elpusztul! Elhiszem, hogy hiányzik Chrno és..
- Önnek ehhez semmi köze. Nem tudja, milyen érzés, ha elveszít két fontos embert az életéből, akit szeretet – kiáltottam fel és kirohantam a szobából.
Útközben fellöktem egy- két nővért. Végül kint egy fa alatt ültem le és fakadtam ki zokogásban.
„Chrno” „Chrno” „Chrno”
Hirtelen egy árny magaslott felém. Felkaptam a tekintetemet. Remington tiszteletes állt felettem. Letöröltem a könnyeimet és felálltam.
- Ne haragudjon az előbbi kirohanásom miatt – hajoltam meg.
- Rosette, én kérek bocsánatot. Túl messzire mentem. Semmi közöm az ön magánéletéhez.
- Ígérem tiszteletes, hogy holnaptól kezdve, jobban odafigyelek a dolgokra és mihamarabb szeretném újra megcsinálni a Miliciai kiképzést, hogy teljes felkészültséggel indulhassak útra –feleltem, keményen a szemébe nézve.
Sarkon fordultam és a főépület felé vettem az irányt.
„- Elkell, hogy felejtsem a múltat, hogy végleg megöljem Aiont, megbosszulva a többiek szenvedését és halálát.”
Bementem a könyvtárba és elkértem egy-két jelentést az elmúlt két évről. Több tucatot nyomtak a kezembe. Leültem egy asztalhoz és neki álltam kétévnyi anyagot átolvasni. Fél évig, a halálom után csend és béke honolt mindenhol. Aztán hírek jöttek, hogy emberek tűntek el vagy haltak meg rejtélyes módon. Az egyik mappában egy fényképet találtam, melyen egy ember maradványai hevertek szanaszét.
„- Undorító.”
Minél előrébb haladtam a mappákkal, annál kevesebbet tudtam meg. A gyilkosságoknak és az emberrablásoknak semmi értelme nem volt.
„- Vajon, Aion megint mire készül? Egyáltalán még senki nem látta két év óta.”
Gondolataimból a harang zaja szakított ki. Hat óra volt. Visszavittem a mappákat, megköszöntem és az ebédlő felé vettem az irányt. Vacsora csendben telt, persze amint megint egyedül maradtam a szobámban előtörtek a emlékek. Ezek sajnos életem végéig követni fognak, míg vissza nem térek az Úrhoz. Az ágyra vetettem magamat és beletemettem az arcomat. Késő este aludtam el. Másnap reggel a nap első sugaraira ébredtem. Hajnali fél hetet mutatott az óra. Felültem és a naptárra néztem. Szerda volt. Negyedik napja voltam itt a Földön. Aionról nem érkezett hír, se támadásról vagy gyilkolásról. Reggeli után azonnal belevetettem magamat a munkába. Lőgyakorlatra mentem és ott segítettem, ahol tudtam. Ötödik napra, már készen álltam arra, hogy újra megcsináljam a Miliciai kiképzést. Szemeim előtt a bosszú lebegett. Egy démonnal kellett megküzdenem. Kicsit megizzasztót, de nem volt nehéz feladat. Együtt, a lányokkal ünnepeltük meg a kiképzés eredményét. Este még az ebédlőben ültünk le és beszélgettünk. Volt mit mesélni. Mikor ágyba kerültem este, boldogan hajtottam a fejemet álomra, tudván, hogy most már készen állok a harcra.

(Isten szemszöge)

Állandóan szemmel tartottam Rosette Christophert. Minden rezdülését, kitörését figyelemmel kísértem.
„- Igaza volt Kate nővérnek, hogy ha így folytatja, akkor még a harcra se tud, majd koncentrálni és akkor már senki nem tudja megállítani Aiont. Bármennyire is ellene vagyok ennek a dolognak, amire készülök, de ha nem teszem meg, akkor talán az egész világmindenség elpusztul.”
- Michael, kérlek, hozd elém a nőt és a démont.
- Biztos, hogy ezt kívánod Uram?
- Nincs más választásom. Az emberiség és talán a mi világunk forog kockán.
- Értettem. Azonnal intézkedem – hajolt meg az angyal és elment.
Tovább figyeltem a földi eseményeket. Idáig éreztem Rosette fájdalmát.
„- Ennyi fájdalmat még soha senkinél nem tapasztaltam. Csak nem?”
A gondolataimból Michael visszatérése szakított ki. Egy nő lépett elém. Meghajolt.
- Uram.
- Üdvözöllek Satella Harvenheit. Feladatom van a számodra, persze, ha hajlandó vagy segíteni nekem vagy inkább a bajtársadnak, Rosettenek?
- Természetesen. Kész vagyok rá, hisz tartozok neki.
- Rendben. A feladatod a lány védelmezése lesz a Földön.
Satella felkapta a fejét.
- Igen, jól hallottad. Visszatérhetsz, azért a sok fájdalom után. Érzem rajtad, hogy hiányzik neked Rosette és a többiek is.
- Nagyon köszönöm Uram!
- Tartsd a szemed előtt a feladatodat. Ha elvégezted, majd akkor visszatérsz, mikor lejárt az időd.
- Uram, meghoztam Őt – szólalt meg Michael újból.
Az érkezőre kaptam a tekintetemet.
- Üdvözöllek démon a Mennyországban.
- Uram! – térdepelt le előttem illedelmesen.
„- Kezdésnek nem is olyan rossz. Elég sokat tanulhatott Rosette oldalán. Csak nem ebbe a démonba szerelmes a lány?”
Lepillantottam az alvó lányra és jobban megfigyeltem az arcát. Arcát könnyek áztatták a sok sírástól. Ránéztem az előttem térdelő démonra.
- Mi a neved, démon?
- Chrno.
- Megbízhatok benned? Szeretném rád is ugyan azt a feladatot bízni, mint Satellára.
A fiú felnézett a nőre egy kicsit elmosolyodott, majd visszanézett rám. Ekkor vettem észre a szemében bujkáló fájdalmat.
- Igen, bármi legyen is az.
- Ez esetben két dolgot adok neked. Mindkettő ajándék tőlem van, amiért gondját viselted egy emberi lénynek. Első ajándékom, hogy visszakapod a szarvaidat – mondtam, mire a szarva újból kinőtt. – A második pedig, hogy visszatérhetsz a Földre Rosette mellé.
Hirtelen felkapta a fejét és csillogó szemekkel nézett rám.
- Komolyan?
- Igen, de csak egy feltétellel jutatlak vissza.
- Hallgatom, bármi is legyen az.
Elmosolyodtam.
- Védelmezd Rosette Christophert, ha kell az életed árán is! Harcolj érte, a véred utolsó cseppjéig!
- Uram, olyat kér tőlem, amit mindenféle képpen megtennék. Nagyon köszönöm, mindkét ajándékot. Ígérem, vigyázok a lányra!
- Rendben, akkor ezt megbeszéltük. Veled tart Satella is. Mindkettőtök feladat ugyan az. Most menjetek. Úgy érzem nem sokára Rosettenek, nagy szüksége lesz rátok az Aionnal való harcban!
- Aion? – kérdezték egyszerre.
- Igen. Rosette azt a feladatot kapta, hogy ölje meg Aion, aki újabb bajt akar hozni az emberiségre vagy akár ránk is. Ezért kértelek meg titeket, hogy vigyázzatok rá, mert ez a háború veszélyesebb lesz, mint az előző volt.
Mindketten komolyan bólintottak.
- Most menjetek és járjatok sikerrel! – bocsájtottam el őket.
„- Ők az utolsó reményeink.”- gondoltam, mikor kiléptek az ajtón.
Visszafordultam és az alvó lányra pillantottam.
„- Kitartás Rosette. A többiek már úton vannak feléd. Remélem, így könnyebb lesz szembe szállnod Aionnal, hogy visszakaptál mindenkit, akit szerettél. Ez egy újabb ajándék tőlem neked.”
Elmosolyodtam.

(Rosette szemszöge)

Hangos robbanásra és a riasztó zajára ébredtem fel az éjszaka közepén. Gyorsan felkaptam a ruhámat a fegyveremet és már rohantam is kifele a többiekkel együtt. Az udvaron már kint volt Kate nővér, Remington tiszteletes és a többi nővér is. Egy démon sétált beljebb az udvaron.
„- Hát elkezdődött.” – gondoltam.
- Azonnal álljon meg és közölje a szándékát! – szólította fel Kate nővér.
- Gyűjtőkörön vagyok Aion nagyúr számára – felelte gonosz mosollyal az arcán.
„- Aion.”
Mielőtt még bárki bármit is reagálhatott volna, támadásba lendültem. Egymás után adtam le a lövéseket. Később Azmaria is már neki indult és együtt soroztuk a démont. Felnevetett, majd nagy csapást mért kettőnkre. Az erő, amivel lesújtott leterített a lábamról és elrepültem Azmaria mellől. Hirtelen nagy fényesség támadt és egy harcos jelent meg. Nem hittem a szememnek. A szellem harcos egy pillanat alatt végzet a démonnal. Aztán már csak azt vettem észre, hogy valaki a karjában tart. Felnéztem és nem hittem a szememnek.
- Te? – kérdeztem könnyes szemmel.

1. fejezet: A visszatérés

(Isten szemszöge)
Egyik nap trónusomon ülve hat arkangyalommal a Földet figyeltük a felhők közül. Az emberek újból imádkozni és hinni kezdek bennem. San Franciscót két éve ért támadás után újra felépítették, újból virágzásnak indult és felélénkült a kereskedelem is. Rossz szemmel néztem a démonok elszaporodását a Földön. Sokuk embereket gyilkolt kedvtelésből vagy csak szórakozásból. A levegőben egy újabb katasztrófa, háború illata terjengett. A démonok újabb gonosz terveket szőttek.
„- Vajon mire készülhetnek? – gondoltam magamban.
Elfordítottam tekintetemet az emberekről és a hat arkangyalra néztem.
- Angyalok, nem engedhetjük, hogy Aion újabb bajt és szerencsétlenséget hozzon az emberekre! Tennünk kell ellene! Ezért, úgy döntöttem, hogy feltámasztom ama leányt, aki szembe szegült e gonosz démonnal. Benne meg van a szeretet, a hit és a béke ereje.
- Helyes – bólogattak az angyalok.
- Michael, hozd elém a leányt!
- Igen, Uram – azzal az angyal elsietett.

(Rosette szemszöge)

Az egyik felhőn ülve a többiekre gondoltam. Lepillantottam. Alattam a hatalmas kék óceán ragyogott a napsütésben. Felrémlettek a sok közös emlékek a barátaimról, akiket hátrahagytam. Gondolkodásomból az egyik arkangyal szakított ki.
- Az Úr hívat téged – szólt.
- Megyek – mondtam, felálltam és Michael angyal után indultam.
Egy nagy hatalmas terembe kísért, ahol a többi angyal és Isten várakozott rám.

(Isten szemszöge)

Nem sokkal később egy tizenhat év körüli lánnyal tért vissza Michael.
A lány térdre borult a trónus előtt.
- Uram! – mondta.
- Rosette Christopher, készen állsz arra, hogy visszatérj a halandók közé?
- Hogyan?
- Áll fel, és jer velem, lányom, megmutatom.
Rosettet a ritkuló felhőkhöz hívtam, ahonnan láthatta, hogy az emberek mit művelnek a Földön.
- Mit érzel?
- Szeretetet, szomorúságot és …..talán bajt?
- Igen, jól érzed az utolsót. Sötét felhők gyülekeznek újból az égen. Aion újabb háborúra készül. Ezért kérdem, Rosette Christopher, készen állsz arra, hogy visszatérj nővéreid közé?
- Természetesen, Uram – hajolt meg.
- Célod Aion elpusztítása lesz. Ha feladatodat bevégezted, a Földön élhetsz tovább boldogan, míg vissza nem térsz hozzám újból. Megérdemled ezt az ajándékot, hisz teljes szívedből tudod szeretni az embereket és kiállsz a védtelenekért. Elfogadod hát az egyezséget?
- Igen.
- Rendben, leányom. Menj és járj sok sikerrel! Még van valami! Leányom, maga nagyon szerencsés, hogy ilyen sok igazi barátja van – bocsájtottam el ezekkel a szavakkal.
- Köszönöm.
Rosette kilépett az ajtón.

(Rosette szemszöge)

Amint kiléptem, egy utazó köpenyt adtak rám és utamra indítottak. Néhány pillanattal később New York egyik zsákutcájából léptem ki, kapucnival a fejemen. Mélyet szippantottam a friss levegőből.
„- Újra itt a Földön, a többiekkel együtt.”
Boldogságom nem sokáig tartott, hisz eszembe jutott valaki.
„Chrno”
„- Vajon vele mi lehet? Kegyes volt hozzá az Úr vagy a pokol egyik bugyrában szenved?”
Hiánya fájdalmas űrt hagyott a szívemben. Elveszettem azt az embert „démont”, aki életét adta azért, hogy engem megvédhessen. Könnyeim eleredtek és felszántották az arcomat. Pillanatokig csendben sírtam, majd nagy nehezen letöröltem a könnyeimet és a Magdaléna Rend háza felé vettem az irányt.
„- Eltelt két hosszú év Aion összecsapása után. Joshua merre lehet? Jól van-e? S Azmaria? A lányok: Claire, Mary és Anna? Kate nővér és Remington tiszteletes?”
Gondolataiban mind a rég látott testvérem, barátaim és ismerőseim képei keringtek.
A város nem sokat változott az elmúlt két év alatt. Talán az emberek nehezebben éltek, mint anno. Lassan, mindent megvizsgálva sétáltam az utcákon a Rend székhelye felé. Egy óra séta után álltam meg a nagy kovácsoltvas kapu előtt. Felnéztem a nagy toronyra.
„- Kate nővérrel kell először is beszélnem.”
Egy férfi lépett a kapuhoz.
- Jó napot! Miben segíthetek?
- Kate nővért keresem.
- Milyen ügyben?
- Ez csak rám és rá tartozik. Szólna neki?
A férfi egy másik férfinak szólt, aki elsietett az épület felé. Nem sokkal később feltűnt Kate nővér több nővérrel és férfival az oldalán. Közelebb jött a kapuhoz.
- Jó napot! Miben segíthetek?
- Üdvözlöm, Kate nővér – mondtam és egy kicsit megemeltem a fejemet, hogy csak ő láthassa az arcomat.
A nővér teljesen megdöbbent, hitetlenkedve nézett rám.
- Lehetetlen. Hogyan? – suttogta megrökönyödve. – Ez valami szemfény tévesztés?
Kezdett bennem felmenni pumpa. Hirtelen átnyúltam a kerítésen és megcsíptem a nővért.
Kate nővér először megijedt, de mikor megérintettem teljesen ledöbbent.
- Önnek ez az? Mi lenne, ha beengedne, és négyszemközt megbeszélhetnénk a dolgokat. Nem nagyon szeretném még felfedni senkinek, hogy újra itt vagyok – feleltem egy kicsit füstölögve.
- Nyissák ki a kaput! – kiáltott a nővér.
A hatalmas bejárat nyikorogva nyílt ki előttem.
- Kérem, fáradjon beljebb hölgyem – felelte a nővér.
Beléptem a nagy kapun és nő után indultam. Mindenki kíváncsian fürkészett, hogy vajon ki lehet az érkező. Láttam Clairet, Maryt, Annát és Azmariát, ahogy közelebb lépnek. Lejjebb hajtottam a fejemet, nehogy kiszúrjanak, elég lesz majd később magyarázkodni. Beléptünk a házba és Kate nővér szobája felé vettük az irányt. Mielőtt a nővér becsukta volna az ajtót, még kiszólt.
- Kérem, ne zavarjanak minket.
Becsukodótt az ajtó és én levettem a kapucnit.
- Hát tényleg te vagy az!
- Igen – feleltem és leültem.
- Hogyan? – kérdezte helyet foglalva velem szemben a nővér.
- Megbízást kaptam a fentiektől. Állítólag Aion újabb katasztrófára készül.
- Aion? Hát nem halt meg?
- Sajnos nem. Újabb csapásra készül, de sajna nem tudjuk, hogy kire vagy mire irányul.
- Több jelentés is szól arról, hogy a démonok embereket ölnek vagy rabolnak el. Vajon mire kelhetnek nekik az emberek?
- Ezért vagyok itt, hogy kiderítsem, és örökre elpusztítsam Aiont.
- Visszatérsz a Rendhez Rosette?
- Természetesen.
- Rendben. Nagyon boldog vagyok, hogy újra láthatom.
- Joshua, hogy van?
Kate nővér elmosolyodott.
- Egészséges, mint a mak. Remington tiszteletes magához vette, miután eltűntetek. Rosette nővér, kérdezhetek valamit?
- Persze – fordultam oda hozzá.
- Chrnoval mi történt?
Elfordítottam a tekintetemet, az ablakhoz léptem és kinéztem a napsütésben fürdő tájra.
- Nem tudom. Nem találkoztam vele ott fenn – feleltem elcsukló hangon és éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. – Sajnálom, ami vele és Satellával történt – fakadtam ki és összegörnyedtem és úgy sírtam tovább.
Percekig csak a zokogásom hallatszódott, majd felálltam és Kate nővérre néztem.
- Azért tértem vissza, hogy Aion elpusztítsam és megbosszúljam a többiek halálát – mondtam kemény hangon.
A nővér ellépett mellőlem és kivett az egyik szekrényből egy Magdaléna rendi egyenruhát. Átnyújtotta nekem.
- Mikor szeretnéd bejelenteni a visszatérésedet?
- Először is szeretném csak a lányoknak és utána a többieknek.
- Felhívom őket.
Kate nővér tárcsázott majd a négy lányt kérte a szobájába. Utána Remington tiszteletest hívta fel, hogy azonnal fáradjon be a Rendhez, mert létfontosságú dolog történt. Míg a lányokra vártunk felvettem az egyenruhát. Megnéztem magamat a tükörben és meglepődve vettem észre, hogy legalább tíz centimétert nőttem mióta visszatértem a Földre. Halk kopogtatás törte meg a csendet. Nagy levegőt vettem és felkészültem a találkozásra.
- Sazabd! – szólt ki Kate nővér.
Nyílt az ajtó és a négy lány belépett.
- Hívatott? – hallottam meg Azmaria hangját.
- Igen. Először nektek szeretném elmondani a változásokat.
- Változásokat?
- Igen – válaszoltam én a nővér helyett és lassan megfordultam.
A lányok felsíkitottak. Hitetlenkedve néztek rám és már mindanégyen a sírás határán álltak.
- Rosette? Tényleg te vagy? – lépett közelebb Azmaria sírva.
- Igen, visszatértem – mondtam és elmosolyodtam.
Claire elájult, a lányok úgy tartották meg hátul. Azmaria közelebb lépett. Először a kezemet érintett meg, majd szorosan átölelt. Hangos zokogásban tört ki.
- Rosette! Annyira hiányoztál! – sírta.
- Ti is nekem.
Miután Claire visszanyerte az eszméletét a lányok átöleltek, együtt öten sírtunk egymás vállán. Kate nővér boldogan figyelt minket. Leültünk és mindent elmagyaráztam a lányoknak.
- Rosette, megengeded, hogy veled tartsak a küldetésed során? – kérdezte Azmaria.
- Persze.
Mind a négyen sokat változtak. Megnőttek és lelkileg is megerősödtek.
Néhány órával később Remington tiszteletes is megérkezett, aki ugyan úgy, mint a lányok nem hitt a szemének, mikor meglátott. Neki is részletesen elmagyaráztam mindent.
- Joshua, hogy van?
- Jól. Hiányzol neki Rosette. Történetet ír rólad és Chrnoról. S ő hol van?
Csendben megingattam a fejemet, mire a lányok halk sírásba kezdtek.
- Szeretném majd meglátogatni Joshuát.
- Ez csak természetes. Bár úgy döntöttem, hogy visszajövök a Magdaléna Rendhez és magammal hozom Joshuát is.
- Komolyan tiszteletes? – kérdezte Kate nővér meglepődve.
- Igen. Rosettenek és a Rendnek nagy szüksége lesz rám az Aion elleni csatában.
Kint harangoztak. Este hat óra volt. Elérkezett a vacsora ideje.
- Szerintem vonuljunk át az étkezőbe és Rosette, ha te is készen állsz, akkor itt az ideje, hogy az egész Rend tagjával közöljük a hírt.
- Persze.
Azmaria belém karolt és úgy vonultunk át az étkezőben. Persze azt kis időt is arra szántam, hogy végig hallgattam Azmariát, hogyan lett a Milicia tagja, hogy már ő is démonokra vadászik és a többiekkel együtt harcol. Az ajtóban megálltam, míg a többiek bevonultak az ebédlőbe.
- Nővéreim és testvéreim. Bejelenteni valóm van – hangzott fel Kate nővér hangja. – Először is, újból körünkben köszönthetjük Remington tiszteletest.
Hangos tapsolás követte a bejelentést. Mikor elhalkult a helység, újból megszólalt a nővér.
- A másodszor is szeretnék egy rég látott barátot újra köszönteni a Magdaléna Rend családjában. Kérem Önöket, hogy ne ijedjenek meg. Később mindent megmagyarázok. Újra köszöntöm körünkben Rosette Christophert!
Beléptem az ajtón, mire mélységes csend támadt a helységben. Sokan hitetlenkedve, ledöbbenve néztek rám. Felsétáltam az emelvényre, hogy mindenki jobban lásson.
- Jó estét mindenkinek! – köszöntem.
- Ez lehetetlen – suttogták.
- Ha megengedik, kérem, elmagyaráznám, hogy lehet, hogy újból itt vagyok a Földön.
S újból elmeséltem a történetet. Sokan közelebb léptek hozzám és megérintettek, nem-e valami boszorkányság a dolog. Miután mindenki meggyőződött róla, hogy hús-vér ember vagyok, leültünk vacsorázni. Boldogan fecsegtünk az elmúlt két évről. A vacsora után Azmaria bevezetett egy szobába és magamra hagyott néhány tiszta ruhával együtt. Fürdés után bebújtam az ágyba és elmerültem a gondolataimban. Visszakaptam a régi barátaimat és életemet, de akkos is valaki még hiányzik az életemből.
”Chrno” „Chrno”
”- Vajon mi lehet vele?”
Halk sírás tört ki belőlem, ahogy felrémletttek előttem az együtt töltött közös percek. Sokáig zokogtam, míg álomba nem sírtam magamat.