Meghoztam a friss fejit, remélem tetszeni fog. Egy ideig nem leszek, mert síelni vagyok, addig is kitartás!
(Rosette szemszöge)
A Rend egész területét megrázta a robbanás. Éreztem, hogy elerednek a könnyeim. Mindenki, akit szerettem halott volt, s mind miattam.
„Chrno.”
A fájdalom teljesen elborította a lelkemet. Nem is figyeltem, hogy merre visznek, csak a többiekért aggódtam.
„- Túlélte valaki? Vagy mindenki meghalt?” – gondolkodtam.
Aztán csak azt éreztem, hogy a démon, aki cipelt, földet ért. Körbenéztem. Annál a raktárnál voltunk, amit a fényképeken láttam. A démon besétált velem a raktárba, ahol már néhányan benn tartózkodtak. Nagy üdvrivalgásban törtek ki, mikor megláttak engem. A magas démon ledobott a földre, majd vaskos láncokat húzott elő a sötétből. A kötést eloldozta a kezemen, majd rárakta a láncokat, amik a földhöz voltak rögzítve.
- Aztán legyél jó kislány – mondta kacagva, majd magamra hagyott a sok gúnyos szempárral.
Mindenki végig mért, majd elsétált nevetgélve. Nem néztem egyikkőjükre sem, inkább a piszkos földet figyeltem. Hallottam, hogy valaki közelebb lépett hozzám. Felnéztem.
- Mit akarsz? – sziszegtem.
- Tudod, Rosette, sokáig nem akartam hinni a szóbeszédnek, hogy élsz, de mikor saját magam bizonyosodtam meg felőle, meglepődtem. Nagyon szerethetett az Úr, hogy visszaküldött téged a földre..
- Tartsd meg a szent beszédedet.
- Milyen harapós lettél – nevetett fel.
- Még meglakolsz a többiek halálért. Én magam foglak megölni – mondtam a szemébe nézve.
Harsányan felkacagott.
- Majd meglátjuk, majd meglátjuk – ismételgette és tovább sétált.
Újból magamba roskadtam.
„- Uram, kérlek, add, hogy túlélték.” – fohászkodtam.
(Chrno szemszöge)
A két démon, aki fogva tartott, elengedett, majd felröppent a többiekhez a levegőbe. Mindannyian körbe vettek minket.
- Mindenkit öljetek meg! – hallottam Aiontól a parancsot.
- Ne! –sikította Rosette kétségbeesetten.
A démonokra néztem, akik mind ördögien elmosolyodtak és támadást indítottak a földön lévőkre.
Még utoljára hallottam Rosette kiáltását, majd hatalmas rengés rázta meg a földet és porfelhő szállt fel. Sokáig tartott, mire a porfelhő elült és látni lehetett valamit. Teljesen ledöbbentett, amit láttam. Mindenki épen megúszta az utolsó támadást. Kérdőn néztem körbe. Végül megláttam Satellát, aki az ékkövei segítségével fel tudott húzni mindenki fölé egy hatalmas pajzsot. A végén már nem tudta tartani és fáradtam rogyott össze. Remington sietett mellé. Összemosolyogtak. Ahogy körbe járatattam a tekintetemet, észrevettem Yukát is, aki Rinkun mellett térdepelt. Felálltam, de egy pillanatra összegörnyedtem a fájdalomtól, ami bele nyílalt a bordáim közé. Lassú léptekkel elindultam feléjük, majd letérdepeltem. Yuka arcát könnyek áztatták. Rinkun holtan feküdt a földön.
- Nem! – zokogta folyamatosan. – Rinkun! – kiáltotta kétségbeesetten.
Elfordítottam a fejemet. A fájdalom a szívembe mart. Érzékeltem, hogy mindenki közelebb lép hozzánk és letérdepelnek mellénk. Éreztem, hogy valaki megfogja a karomat. Kinyitottam a szememet és az illetőre néztem. Azmaria térdepelt mellém, könny áztatta arccal. Rám mosolyogott és ebben a mosolyban fel véltem ismerni egy apró reményt, majd rájöttem, hogy mi fog következni.
Azmaria becsukta a szemét és énekelni kezdett. Percek teltek el, míg Azmaria énekelt és senki nem mozdult. Mikor a hangja elhalkult kinyitotta a szemét és Rinkunra nézett. Barátom szép lassan kinyitotta a szemét és Yukára nézett, aki boldogan vetette magát a nyakába zokogva. A körülöttünk lévők hangos üdvrivalgásban törtek ki. Rinkun felült, majd Yukával együtt hálásan megköszönték Azmariának. Ahogy körbe pillantottam, láttam, hogy mindenki sebe begyógyult és újult erővel álltak fel.
Yuka lépett elém szomorú szemekkel.
- Sajnálom, Chrno. Én meg próbáltam mindent – felelte bűnbánóan.
- Nem a te hibád – mondtam bátorítólag.
Halványan elmosolyodott.
- Szedjük össze a csapatot és menjünk – szólalt meg keményen Rinkun.
Bólintottam. Az öreg a műhelyéből kihozott egy furcsa műszert és egy térképet. Leterítette a földre. Mindannyian köré sereglettünk.
- Ez a műszer megmutatja, hogy pontosan merre is van Rosette – szólalt meg. – Még annak idején beszereltem egy nyomkövetőt a fülhallgatóba, így most pontosan tudjuk, hogy merre van.
Az öreg egy pontra mutatott a térképen, ami közel volt a folyóparton.
- Ez az a hely, ahol a démonok folyamatosan gyülekeztek – mondta Kate nővér.
- Rendben emberek, figyelem! – szólt hangosan Remington. – Az első szakasz itt marad helyre állítani a dolgokat. A második szakasz szerelkezzen fel és jöjjön velünk. Mindenkinek öt perce van, hogy összeszedje a szükséges fegyvereket! Gyerünk, emberek, gyerünk! – adta ki a parancsot. – Rosette-nek nagy szüksége van ránk!
Mindenki mozgásba lendült. Tíz perc múlva egytől egyig felszerelkezve álltak és hallgatták a tanácskozást. Nem sokkal később már mindannyian úton voltunk a város felé. Yukával és Rinkunnal az oldalamon mentem elől, a többiek pedig utánunk. Még Kate nővér is csatlakozott hozzánk.
„- Tarts ki, Rosette! Nem sokára ott vagyunk!” – gondoltam kétségbeesetten.
(Rosette szemszöge)
Nem tudom mióta lehettem a raktár épületben, de hirtelen mozgolódásra lettem figyelmes. Egy széket toltak a közelembe, aztán mindenki közelebb lépett hozzám. Egyesével térdepeltek le. Az első sorban felfedeztem Aiont és a csapatát. Néhány másodperc múlva mérhetetlen gonoszság csapott meg. Aztán cipőkopogásra lettem figyelmes. Felnéztem és egy jól öltözött férfi állt előttem, vigyorral az arcán.
- Üdvözletem! Te volnál Rosette Christopher? Csinos kis hölgy vagy – mondta közelebb hajolva és mélyet szippantott az illatomból.
Automatikusan elhúzódtam tőle. Hangosan felkacagott.
- Oh, elnézését kérem, hogy idáig nem mutatkoztam be…
- Tudom, hogy ki maga! – fojtottam belé a szót. – Satanael, a bukott angyal, aki gyűlölte az embereket, és aki a világ végét akarja hozni az ártatlan emberekre!
- Hm, milyen jól informált kislány vagy. S azt is tudod, hogy hogyan akarom végre hajtani a tervemet? – kérdezte és leült a székre, amit neki készítettek oda.
Nem válaszoltam.
- A te lelkeddel, hisz mindenhez te vagy a kulcs. A te lelked tiszta, mióta visszatértél a mennyből. Tudod, azért utálom az embereket, mert mindig csak saját magukra gondolnak és önzőek másokkal szemben is. Ezért döntöttem így, hogy visszatérek a mennybe és mindent újra csinálok. Újra teremtek mindent.
- Ezt nem teheted! Élnek a földön olyan emberek, akik semmi rosszat nem tettek és a lelkük sem romlott! – kiáltottam fel. – A gyermekek, és akiket megfelelően neveltek jó emberek. Sajnos a világban nagyon sok rossz ember járkál, de ennek meg van az oka.
- Már nem hat meg, hogy nő vagy gyermek, mind egytől egyig gonosz – felelte semmitmondóan. – De, legyen elég ennyi. Kezdődjék a szertartás! Hívjátok ide a boszorkányt!
Néhány perccel később egy rusnya nő lépett elém és elkezdett mormolni szavakat. A teremben mindenki csendben hallgatta a fejleményeket, míg valaki ki nem csapta a hatalmas bejárati ajtót.
- Jönnek! – kiáltotta felénk futva, ezzel megzavarva a szertartást.
- Kik? – kérdezte Satanael.
- A Magdaléna Rend tagjai és a három démon – mondta a nyurga démon.
Felragyogtak a szemeim.
„- Hála az égnek, hogy senki nem halt meg. Köszönöm Istenem.” – üzentem gondolatban.
Ránéztem a fő gonoszra.
- Add fel, Satanael. Ha feladod, Isten még megbocsájt neked! Tudod jól, hogy úgy sem nyerhetsz.
- Elhallgass! – dörrent rám. – Mindenki, menjen ki és védelmezze a raktárt! Senki nem léphet be az ajtón és zavarhatja meg a szertartást! Induljatok! – adta ki a parancsot.
Mindenki egyszerre állt fel és indult el kifele. Még Aion is a csapatával együtt.
- Folytasd! – parancsolt Satanael a boszorkányra, aki újból mormogni kezdett.
(Chrno szemszöge)
Ahogy egyre közelebb értünk a raktárhoz, úgy nőtt bennem az aggodalom Rosette iránt. Talán csak néhány száz méter választott el minket a raktár bejáratától, amikor a démonok kisereglettek és védelmezően körbevették az épületet.
- Figyelem, mindenki! – szólt bele a fülhallgatóba Remington. – A fő cél, hogy Rosettet biztonságban kihozzák. Akinek sikerül azonnal jelezzen!
- Igenis! – hangzott a válasz egy csomó helyről.
A következő pillanatban a démonok támadásba lendültek és ezzel elkezdődött a harc az életben maradásért. Mindenki egy célért küzdött.
(Rosette szemszöge)
Kintről beszűrődtek a harc zajai. Felismertem néhány ismerős hangot. Boldog voltam, de a harcnak közel sem volt még vége. Aztán hirtelen fordult a kocka.
Váratlanul összeestem és hányinger tört rám. Alig kaptam levegőt. Éles fájdalom járta át az egész testemet. Félig lehunyt szemmel néztem Satanaelre.
- Nem tudod, hogy mi történik veled, igaz? Nos, akkor elmondom, hogy a boszorkány a lelked kiszabadítására mormol varázsigét. A lelked lassan elhagyja a testedet és felszárnyal a felhők közé, utat törve Istenhez.
Teljesen összegörnyedtem. Már éreztem a testemben, hogy a lelkem szabadulni akar. Aztán hangosan felkiáltottam. A testemből hófehér fény lövellt az ég felé, majd a lelkem távozott belőlem.
( Chrno szemszöge)
A harcolók között kiszúrtam Aiont. Hátulról támadtam rá, így váratlanul érte a támadásom és a földön kötött ki. Szembe fordult velem, majd rám támadt.
- Itt a vége, Chrno! Pillanatokon belül megnyílik a kapu a föld és menny között, s mindenki meghal.
Rámordultam, majd egy újabb csapást mértem rá. Nem tudta kivédeni a támadást, így újból a földön kötött ki. Aztán a semmiből Aion három társa tűnt fel és fogtak fel.
- Örök vesztes maradsz, Chrno! – felelte Aion gonosz vigyorral az arcán.
A nagy harcban egy fényes fénycsóvára lett mindenki figyelmes. Az ég felé tartott, s mintha a menny megnyílt volna.
- Rosette! – kiáltottam kétségbeesetten, de nem tudtam megmozdulni, köszönhetően a három démonnak, akik lefogtak. – Tudja valaki, hogy mi történik odabenn? – kérdeztem a fülhallgatóba.
Remington tiszteletes válaszolt harc közben.
- Megidézték Rosette lelkét, ami utat nyit a mennybe, hisz tisztalelkű ember.
Halálra rémülve néztem a fényes csóvára.
„- Nem veszíthetem el Őt újból!”- gondoltam.
( Rosette szemszöge)
Nem tudtam, hogy mi történik velem, csak azt, hogy repülők az ég felé, vagyis a lelkem szállt felfele. Már láttam a mennyország kapuját is, ami mögött az angyalok néztek ki aggódva.
„ – Ne add fel, Rosette! Mindannyian számítunk rád a barátaiddal együtt! – hallottam meg valahonnan Isten hangját.
Aztán meghallottam a barátaim hangját is, akik mind az én nevemet ejtették ki aggódva.
- Rosette! – hallottam meg Chrno kétségbeesett hangját.
Chrno hangja megállásra kényszerített.
„ – Én nem akarom, hogy mindenki meghaljon! Mindenkinek joga van élnie, akár jó vagy rossz ember, nincs senkinek joga elvenni az életüket!” – gondoltam és éreztem, hogy hatalmas erő járja át a lelkemet.
Megfordultam és visszaindultam a testemben. Mikor újból megtaláltam testemben a lelkem helyét, lassan kinyitottam a szememet és ránéztem Satanaelre, aki hitetlenkedve nézett rám.
- Hogy sikerült visszatérned? – kérdezte teljesen ledöbbenve.
- Adj békességet az eltévedt báránynak, adj nyugodalmat a farkas agyarának és sújts le a démonokra a vég pallosával! – mondtam halkan, majd a kezeimet széttártam, az ég felé nézve.
A láncaim leszakadtak a kezemről, majd hatalmas fény áradt ki a testemből, beborítva mindent. Satanael hangosan felkiáltott, majd örökre elnémult, s a hangjával a gonoszság is eltűnt a földszínéről. A fényesség lassan halványodni kezdett, majd szép lassan kihunyt, én pedig elvesztettem az eszméletemet.
(Chrno szemszöge)
Az első fényesség néhány perccel később elmúlt, majd rá nem sokkal később egy újabb fényesség tűnt fel a raktár felől, ami lassan növekedni kezdett, majd szép lassan mindenkit körbe ölelt. A szemem elé kaptam a kezemet. Percekig tartott a fényesség, majd lassan minden ugyan olyan világos lett, mint azelőtt. Kinyitottam a szememet és körbe néztem. Egyetlen egy démont se láttam, Rinkun, Yukán és a Rend tagjain kívül. Mindenki felállt és csodálkozva nézett körbe. A raktárra néztem, ami darabokban hevert.
- Rosette! – kiáltottam és azonnal odaröppentem.
Keresgélni kezdtem a romok között. Végül egy gerenda alatt találtam rá. Letérdepeltem mellé. Finoman az ölembe vettem és cirógatni kezdtem az arcát.
- Rosette! – szólítottam meg gyengéden, de nem reagált. – Rosette, ébredj! Vége van mindennek! Mindenki túlélte! –mondtam.
De Rosette semmire nem reagált. Elfogott a félelem. Finoman megráztam, de arra sem reagált semmit.
(Zene: http://www.youtube.com/watch?v=9bxc9hbwkkw&ob=av2el)
„ – Nem, az nem lehet!” – gondoltam kétségbeesetten.
- Rosette, kérlek, nyisd ki a szemed! – kérleltem simogatva. – Kérlek, Rosette, ne hagyj itt! – éreztem, hogy a könnyeim elerednek. – Gyere vissza hozzám, én kicsi Rosettem!
Felkiáltottam fájdalmamban, majd lehajtottam a fejemet és úgy sírtam.
- Szeretlek, Rosette! Kérlek, gyere vissza hozzám! Szükségem van rád! – suttogtam.
A könnyeim az arcomat áztatták. A fájdalom majd széttépte a lelkemet.
„- Kérlek, Uram, add vissza nekem Őt! – fohászkodtam Istenhez és közben Rosette kezét csókolgattam. „- Kérlek, Uram!”
Már nem érdekelt, hogy ki látja, hogy démon létemre sírok. Nem is, már zokogtam.
- ROSETTE! – üvöltettem hangosan az ég felé.
(Rosette szemszöge)
Mikor a szemeimet újból kinyitottam egy ismerős helyen találtam magamat. Felültem és körbenéztem.
- Üdvözöllek, Rosette! – hallottam meg az Úr hangját.
Felálltam és a férfi felé fordultam.
- Mi történt? – kérdeztem a fejemet fogva.
- A lelked erejével sikerült legyőznöd a gonoszt.
- Megsérült valaki?
- Nem.
- Hála az égnek – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Aztán eszembe jutott valami. – Meghaltam? – kérdeztem óvatosan.
- Nem, csak szerettem volna megköszönni a segítséget – mondta az Úr és az angyalaival együtt meghajolt előttem.
Kicsit zavarban voltam. Végül én is meghajoltam.
- Örök hálával tartozunk neked Rosette Christopher. Menj, térj vissza a barátaidhoz és élj addig, ameddig meg van írva, s majd egy napon térj vissza hozzám.
- Köszönöm – hajoltam meg és lehunytam a szememet.
Mikor újból magamhoz tértem, éreztem, hogy a testem fáradt és kimerült. Távolról hallottam egy hangot is. Chrno hangja volt és sírt. Zokogott.
- Szeretlek, Rosette! – mondogatta folyamatosan.
Szép lassan kinyitottam a szememet.
- Chrno – szóltam elhaló hangon.
(Chrno szemszöge)
A többiek nem jöttek közelebb, inkább tisztes távolságban megálltak és ott sírdogáltak. Lehajtott fejjel sírtam és könnyeim Rosette-re hullottak.
- Szeretlek, Rosette! – mondogattam folyamatosan.
Aztán meghallottam a világ legcsodálatosabb hangját.
- Chrno.
Felnéztem Rosette arcára és azonnal elmerültem azokban a tengerkék szemekben.
2011. január 28., péntek
2011. január 21., péntek
18.fejezet: Az utolsó támadás
Rosette szemszöge)
A Chrnoval való békülésünk óta eltelt egy hét, úgy hogy senki nem támadt meg minket. Egyre valószínűbb volt, hogy lassan vége lesz mindennek. Éreztem, hogy a következő harc lesz az utolsó is. Mindenki folyamatos készen létben állt. Én nem hagyhattam el a Rend területét, még kísérettel sem. Satella is visszajött az üzleti tárgyalásból, így ő is folyamatosan segédkezett, ahol tudott.
Chrnoval próbáltunk annyi időt együtt tölteni, amennyit csak lehetet. Akár órákra képesek voltunk eltűnni az emberek szeme elől, de persze a Rend területén maradtunk, bent az erdőben. Most is egy faágon ültünk és a madarak csicsergését hallgattuk.
- Nem tudom, de úgy érzem, hogy nem sokára eljön az utolsó csata – szólaltam meg.
- Én is ezt érzem. Szeretnék örökre leszámolni Aionnal és a csapatával egyszer és mindenkorra.
Elmosolyodtam. Már én is szerettem volna túl lenni ezen a dolgon és békében élni Chrnoval egy csendes, nyugodt helyen. Ez volt minden vágyam, ha már az első életemben nem sikerült. Muszáj túlélnem és a többieknek is. Velük együtt szeretnék megöregedni, nézni, ahogy Satella vagy Joshua gyerekei rohangásznak a kertben. Egy olyan jövő lebegett a szemeim előtt, ami csak egy napon vagy talán órákon múlott.
- Min gondolkozol ennyire? – szakított ki a gondolataimból Chrno.
- Semmin, csak úgy elbambultam – válaszoltam a szemeibe nézve.
Nem akartam elrontani a kedvét az én rossz és baljóslatú gondolataimmal.
- Merre vagytok, fiatalok? - szólt bele Yuka a fülhallgatóba.
Mindketten felsóhajtottunk.
- Egy olyan helyen, ahol senki nem zavar meg minket – válaszolt vissza Chrno.
- Értem. Sajnálom, de meg kell, hogy zavarjalak titeket, mert szükségünk lenne rátok. Remington tiszteletes beszélni szeretne mindnyájunkkal.
- Megyünk – válaszoltam most én.
Felnéztem Chrnora sajnálkozva. Neki se tetszett a dolog, de muszáj volt menni. Még homlokon csókolt, majd az ölében velem felröppent a levegőbe, ki az ágak közül. A nap fényesen ragyogott, amikor földet értünk a füvön. Szép lassan elindultunk Kate nővér szobája felé. Mikor beléptünk már a szobába, már ott volt Remington tiszteletes, Kate nővér, Satella, Yuka és Rinkun. Miután becsuktuk az ajtót és közelebb sétáltunk az asztalhoz, amin egy térkép volt kiterítve, majd Remington tiszteletes megszólalt.
- Több helyről jelentették, hogy démon csoportok tűnnek fel az éjszaka közepén a város más-más pontjain – mondta és egy-egy városrészre mutatott. – A jelentések arról is beszámolnak, hogy ezek a démonok mindig egy bizonyos raktár épületbe mennek be, majd távoznak a hajnali órákban.
Remington fotókat terített szét az asztalon. Legtöbbjük a démonokról készültek, a többi pedig a raktárról. Kiszúrtam egy fényképet. Felemeltem. A képein Aion volt a három másik társával együtt.
- Minden jel arra mutat, hogy gyülekeznek és készülnek valamire.
- Mennyi időnk lehet még? – kérdezte Yuka.
- Nem tudjuk. Talán napok vagy hetek, de nem tudja senki biztosan.
- Megtámadni őket nem lenne tanácsos, mert akkor meg itt nem maradna senki és védtelenek lennénk – szólalt meg Rinkun.
- Igen, ez igaz – helyeseltem én is.
- Szerintem is maradjunk itt, itt többen vagyunk, nagyobb a védekezési rész és esélyünk van visszatámadni is. Az emberekről se feledkezzünk meg. Rájuk még nagy szükségünk lesz – mondta Chrno.
Mindenki bólintott.
- Most csak annyit tehetünk, hogy várunk – mondta Kate nővér.
Nem sokat kellett várnunk, ahogy gondoltuk.
Másnap a lányokkal épp kint a szabadban, a padnál beszélgettünk, mikor megszólalt a jelző.
- Figyelem, emberek! Mindenki készenlétbe! – hangzott a parancs a hangszórókból.
Azonnal felpattantunk és az épület felé kezdtünk el futni, mikor valami becsapódott előttünk. Mindannyian egy pillanatra hátrahőköltünk.
- Menjetek! Fussatok! – kiáltottam a lányokra, majd megfordultam és tüzet nyitottam a felbukkanó démonokra.
Láttam, hogy több atya is letérdepel mellém és tüzelni kezdtek. A levegőben Chrno bukkant fel. A kezét nyújtotta, én pedig elkaptam. Felhúzott és az épület felé röpültünk. Földet értünk, majd lábra állított. Bólintottam, majd elindultam a búvóhely felé, de Chrno megállított. Megfordított, mélyen a szemembe nézett, majd szenvedélyesen megcsókolt.
- Szeretlek – suttogta, mikor ajkaink elváltak.
- Én is.
- Menj! – mondta, megfordult és felröppent az égbe, Rinkun mellé, s együtt lendültek támadásba.
Lerohantam a lépcsőn az alagsorba, ahol már Yuka várt türelmetlenül. Még a kezembe nyomott egy fegyvert, majd bezárt a szobába.
Egy ideig fel-alá járkáltam a szobában, majd letérdepeltem és imádkozni kezdtem.
„- Kérlek, Uram…..”
(Chrno szemszöge)
A támadó démonok nagyon sokan voltak. Mindenkire jutott bőven. Amikor egy ember bajba jutott azonnal segítettem neki. Rinkun és a többiek is fáradatlanul küzdöttek. Megláttam valamit. Odaröppentem. Anna, Rosette barátnője megsérült.
- Jól vagy? – kérdeztem.
- Igen, jól – válaszolta, de az arca falfehér volt a fájdalomtól.
- Gyere, biztonságba viszlek – mondtam és felvettem az ölembe és biztonságos helyre vittem.
- Köszönöm – mondta hálásan.
Bólintottam, majd felrepültem az égbe.
- Chrno! – hallottam meg egy ismerős hangot.
Megfordultam és azonnal el is találtak, aminek következtében a földön kötöttem ki. Lassan megmozdultam. Felnéztem az illetőre.
- Aion – mondtam mérgesen.
- Régen találkoztunk, régi barátom. Mondd, még mindig nem akarsz csatlakozni hozzánk? – kérdezte.
- Nem! – ordítottam és rátámadtam.
Kacagva védte ki. Újból rátámadtam.
- Add fel, Chrno! – mondta gúnyos vigyorral az arcán.
- Soha! – kiáltottam.
Támadás, támadást követett. Végül közelharcra került sor.
- Ha átadod a lányt, akkor mindenkit életben hagyunk. Nekem csak ő kell!
- Ne merj hozzá érni egy ujjal se! – kiáltottam.
- Márpedig meg fogom tenni. S mintha jól értesültem róla, akkor pillanatokon belül meg is teszem – felelte, majd egy erősebb támadást küldött rám, amit nem tudtam kivédeni, így újból a földön kötöttem ki. Aion két társa felrángatott a földről, a szarvamat szorongatva. A földön minden embert lefegyvereztek és földre kényszerítettek, még Rinkunt is. Aion az ajtó felé biccentett. Odanéztem és halálra rémültem.
(Rosette szemszöge)
Miután több imát is elmondtam a szeretteimért és azokért az emberekért, akik az életüket veszélyeztették miattam, újból járkálni kezdtem föl-alá. Aztán hangokra lettem figyelmes. Először beszélgetésre, majd kiabálásra. Végül kivágódott az ajtó és Yuka repült be rajta eszméletlenül, s zuhant a földre.
- Yuka! – kiáltottam aggódva és hozzárohantam. Fejét az ölembe raktam.
- Rohanj, Rosette! Menekülj! – mondta elhaló hangon.
Elővettem a fegyvert a két démonra céloztam, de azonnal le is engedtem, mikor megláttam, hogy egy nővért szorongatnak.
- Tedd le szépen azt a fegyvert és akkor nem bántjuk! – mondta az egyik.
Úgy tettem, ahogy kérték.
- Ügyes kislány. S akkor most szépen felállsz és velünk jössz – parancsolta a másik.
Nem volt mit tennem, úgy tettem, ahogy kérték. Nem szerettem volna, ha a nővér megsérült volna. Lassan felálltam és elindultam feléjük. Végül a nőt elengedték és karon ragadtak. A lépcső felé kezdtek el tuszkolni. Mikor felértem egy pillanatra elvakított a nap, aztán körbe pillantottam. Az emberek a földön térdepeltek megadva magukat. Láttam Rinkunt, akit hárman fogtak le a szarvánál fogva, nehogy elszökjön. A két démon Aion felé lökdösött, aki Chrno mellett. Aggódva néztem Chrnora, ő meg vissza rám. Több sebből vérzett. Szemei félelmet és aggodalmat tükröztek.
Végül megállítottak Aion előtt.
- Üdvözletem, Rosette Christopher – mondta mosollyal az arcán. – Mielőtt bármit is tennél, figyelmeztetlek, ha valami szabadulási kísérletet próbálsz meg, akkor mindenkit megölök és a sort Chrnoval fogom kezdeni – közölte velem és a kezét végig húzta az arcomat.
Én azonnal elhúzódtam. Az érintésre Chrno is felhördült.
- Látod, Chrno, több ujjal is hozzá nyúltam.
- Aion! – sziszegte dühösen.
- Igazán sajnálom, de én felajánlottam a lehetőséget, hogy csatlakozz hozzánk, de te nem éltél vele, Chrno. Sebaj, majd egyszerre fogsz elpusztulni az összes emberi lénnyel együtt, mikor a Nagy Úr végre hajtja a tervét. No, de ne is húzzuk az időt. Őkegyelmessége már várja a kisasszonyt! – mondta Aion, majd intett egy démonnak, aki megkötözött, majd a hátára dobott.
A démon emelkedni kezdett a földtől.
- Mindenkit öljetek meg! – adta ki az utasítást Aion.
- NE!!!! – sikítottam, majd láttam, hogy egyszerre több démon is támadást indít a földön levőkre.
- Ne! Chrno!! – üvöltöttem kétségbeesetten.
A Chrnoval való békülésünk óta eltelt egy hét, úgy hogy senki nem támadt meg minket. Egyre valószínűbb volt, hogy lassan vége lesz mindennek. Éreztem, hogy a következő harc lesz az utolsó is. Mindenki folyamatos készen létben állt. Én nem hagyhattam el a Rend területét, még kísérettel sem. Satella is visszajött az üzleti tárgyalásból, így ő is folyamatosan segédkezett, ahol tudott.
Chrnoval próbáltunk annyi időt együtt tölteni, amennyit csak lehetet. Akár órákra képesek voltunk eltűnni az emberek szeme elől, de persze a Rend területén maradtunk, bent az erdőben. Most is egy faágon ültünk és a madarak csicsergését hallgattuk.
- Nem tudom, de úgy érzem, hogy nem sokára eljön az utolsó csata – szólaltam meg.
- Én is ezt érzem. Szeretnék örökre leszámolni Aionnal és a csapatával egyszer és mindenkorra.
Elmosolyodtam. Már én is szerettem volna túl lenni ezen a dolgon és békében élni Chrnoval egy csendes, nyugodt helyen. Ez volt minden vágyam, ha már az első életemben nem sikerült. Muszáj túlélnem és a többieknek is. Velük együtt szeretnék megöregedni, nézni, ahogy Satella vagy Joshua gyerekei rohangásznak a kertben. Egy olyan jövő lebegett a szemeim előtt, ami csak egy napon vagy talán órákon múlott.
- Min gondolkozol ennyire? – szakított ki a gondolataimból Chrno.
- Semmin, csak úgy elbambultam – válaszoltam a szemeibe nézve.
Nem akartam elrontani a kedvét az én rossz és baljóslatú gondolataimmal.
- Merre vagytok, fiatalok? - szólt bele Yuka a fülhallgatóba.
Mindketten felsóhajtottunk.
- Egy olyan helyen, ahol senki nem zavar meg minket – válaszolt vissza Chrno.
- Értem. Sajnálom, de meg kell, hogy zavarjalak titeket, mert szükségünk lenne rátok. Remington tiszteletes beszélni szeretne mindnyájunkkal.
- Megyünk – válaszoltam most én.
Felnéztem Chrnora sajnálkozva. Neki se tetszett a dolog, de muszáj volt menni. Még homlokon csókolt, majd az ölében velem felröppent a levegőbe, ki az ágak közül. A nap fényesen ragyogott, amikor földet értünk a füvön. Szép lassan elindultunk Kate nővér szobája felé. Mikor beléptünk már a szobába, már ott volt Remington tiszteletes, Kate nővér, Satella, Yuka és Rinkun. Miután becsuktuk az ajtót és közelebb sétáltunk az asztalhoz, amin egy térkép volt kiterítve, majd Remington tiszteletes megszólalt.
- Több helyről jelentették, hogy démon csoportok tűnnek fel az éjszaka közepén a város más-más pontjain – mondta és egy-egy városrészre mutatott. – A jelentések arról is beszámolnak, hogy ezek a démonok mindig egy bizonyos raktár épületbe mennek be, majd távoznak a hajnali órákban.
Remington fotókat terített szét az asztalon. Legtöbbjük a démonokról készültek, a többi pedig a raktárról. Kiszúrtam egy fényképet. Felemeltem. A képein Aion volt a három másik társával együtt.
- Minden jel arra mutat, hogy gyülekeznek és készülnek valamire.
- Mennyi időnk lehet még? – kérdezte Yuka.
- Nem tudjuk. Talán napok vagy hetek, de nem tudja senki biztosan.
- Megtámadni őket nem lenne tanácsos, mert akkor meg itt nem maradna senki és védtelenek lennénk – szólalt meg Rinkun.
- Igen, ez igaz – helyeseltem én is.
- Szerintem is maradjunk itt, itt többen vagyunk, nagyobb a védekezési rész és esélyünk van visszatámadni is. Az emberekről se feledkezzünk meg. Rájuk még nagy szükségünk lesz – mondta Chrno.
Mindenki bólintott.
- Most csak annyit tehetünk, hogy várunk – mondta Kate nővér.
Nem sokat kellett várnunk, ahogy gondoltuk.
Másnap a lányokkal épp kint a szabadban, a padnál beszélgettünk, mikor megszólalt a jelző.
- Figyelem, emberek! Mindenki készenlétbe! – hangzott a parancs a hangszórókból.
Azonnal felpattantunk és az épület felé kezdtünk el futni, mikor valami becsapódott előttünk. Mindannyian egy pillanatra hátrahőköltünk.
- Menjetek! Fussatok! – kiáltottam a lányokra, majd megfordultam és tüzet nyitottam a felbukkanó démonokra.
Láttam, hogy több atya is letérdepel mellém és tüzelni kezdtek. A levegőben Chrno bukkant fel. A kezét nyújtotta, én pedig elkaptam. Felhúzott és az épület felé röpültünk. Földet értünk, majd lábra állított. Bólintottam, majd elindultam a búvóhely felé, de Chrno megállított. Megfordított, mélyen a szemembe nézett, majd szenvedélyesen megcsókolt.
- Szeretlek – suttogta, mikor ajkaink elváltak.
- Én is.
- Menj! – mondta, megfordult és felröppent az égbe, Rinkun mellé, s együtt lendültek támadásba.
Lerohantam a lépcsőn az alagsorba, ahol már Yuka várt türelmetlenül. Még a kezembe nyomott egy fegyvert, majd bezárt a szobába.
Egy ideig fel-alá járkáltam a szobában, majd letérdepeltem és imádkozni kezdtem.
„- Kérlek, Uram…..”
(Chrno szemszöge)
A támadó démonok nagyon sokan voltak. Mindenkire jutott bőven. Amikor egy ember bajba jutott azonnal segítettem neki. Rinkun és a többiek is fáradatlanul küzdöttek. Megláttam valamit. Odaröppentem. Anna, Rosette barátnője megsérült.
- Jól vagy? – kérdeztem.
- Igen, jól – válaszolta, de az arca falfehér volt a fájdalomtól.
- Gyere, biztonságba viszlek – mondtam és felvettem az ölembe és biztonságos helyre vittem.
- Köszönöm – mondta hálásan.
Bólintottam, majd felrepültem az égbe.
- Chrno! – hallottam meg egy ismerős hangot.
Megfordultam és azonnal el is találtak, aminek következtében a földön kötöttem ki. Lassan megmozdultam. Felnéztem az illetőre.
- Aion – mondtam mérgesen.
- Régen találkoztunk, régi barátom. Mondd, még mindig nem akarsz csatlakozni hozzánk? – kérdezte.
- Nem! – ordítottam és rátámadtam.
Kacagva védte ki. Újból rátámadtam.
- Add fel, Chrno! – mondta gúnyos vigyorral az arcán.
- Soha! – kiáltottam.
Támadás, támadást követett. Végül közelharcra került sor.
- Ha átadod a lányt, akkor mindenkit életben hagyunk. Nekem csak ő kell!
- Ne merj hozzá érni egy ujjal se! – kiáltottam.
- Márpedig meg fogom tenni. S mintha jól értesültem róla, akkor pillanatokon belül meg is teszem – felelte, majd egy erősebb támadást küldött rám, amit nem tudtam kivédeni, így újból a földön kötöttem ki. Aion két társa felrángatott a földről, a szarvamat szorongatva. A földön minden embert lefegyvereztek és földre kényszerítettek, még Rinkunt is. Aion az ajtó felé biccentett. Odanéztem és halálra rémültem.
(Rosette szemszöge)
Miután több imát is elmondtam a szeretteimért és azokért az emberekért, akik az életüket veszélyeztették miattam, újból járkálni kezdtem föl-alá. Aztán hangokra lettem figyelmes. Először beszélgetésre, majd kiabálásra. Végül kivágódott az ajtó és Yuka repült be rajta eszméletlenül, s zuhant a földre.
- Yuka! – kiáltottam aggódva és hozzárohantam. Fejét az ölembe raktam.
- Rohanj, Rosette! Menekülj! – mondta elhaló hangon.
Elővettem a fegyvert a két démonra céloztam, de azonnal le is engedtem, mikor megláttam, hogy egy nővért szorongatnak.
- Tedd le szépen azt a fegyvert és akkor nem bántjuk! – mondta az egyik.
Úgy tettem, ahogy kérték.
- Ügyes kislány. S akkor most szépen felállsz és velünk jössz – parancsolta a másik.
Nem volt mit tennem, úgy tettem, ahogy kérték. Nem szerettem volna, ha a nővér megsérült volna. Lassan felálltam és elindultam feléjük. Végül a nőt elengedték és karon ragadtak. A lépcső felé kezdtek el tuszkolni. Mikor felértem egy pillanatra elvakított a nap, aztán körbe pillantottam. Az emberek a földön térdepeltek megadva magukat. Láttam Rinkunt, akit hárman fogtak le a szarvánál fogva, nehogy elszökjön. A két démon Aion felé lökdösött, aki Chrno mellett. Aggódva néztem Chrnora, ő meg vissza rám. Több sebből vérzett. Szemei félelmet és aggodalmat tükröztek.
Végül megállítottak Aion előtt.
- Üdvözletem, Rosette Christopher – mondta mosollyal az arcán. – Mielőtt bármit is tennél, figyelmeztetlek, ha valami szabadulási kísérletet próbálsz meg, akkor mindenkit megölök és a sort Chrnoval fogom kezdeni – közölte velem és a kezét végig húzta az arcomat.
Én azonnal elhúzódtam. Az érintésre Chrno is felhördült.
- Látod, Chrno, több ujjal is hozzá nyúltam.
- Aion! – sziszegte dühösen.
- Igazán sajnálom, de én felajánlottam a lehetőséget, hogy csatlakozz hozzánk, de te nem éltél vele, Chrno. Sebaj, majd egyszerre fogsz elpusztulni az összes emberi lénnyel együtt, mikor a Nagy Úr végre hajtja a tervét. No, de ne is húzzuk az időt. Őkegyelmessége már várja a kisasszonyt! – mondta Aion, majd intett egy démonnak, aki megkötözött, majd a hátára dobott.
A démon emelkedni kezdett a földtől.
- Mindenkit öljetek meg! – adta ki az utasítást Aion.
- NE!!!! – sikítottam, majd láttam, hogy egyszerre több démon is támadást indít a földön levőkre.
- Ne! Chrno!! – üvöltöttem kétségbeesetten.
2011. január 18., kedd
17. fejzet: Békülés
(Rosette szemszöge)
Egész éjszaka nyugtalanul aludtam. Sokáig fenn voltam és néztem ki az ablakon.
Miután hazaértünk és Chrnót nem találtam a gyengélkedőn, sem a szobájában, magamra zártam a szobám ajtaját és még vacsorára sem mentem ki.
Azmaria egyszer-kétszer bekopogott, de miután egyszer sem válaszoltam neki, feladta a reményt.
Fájt, hogy így viselkedtem Chrnóval. Nem érdemelte meg. Észrevettem, hogy mióta kiderült, hogy Aion és a többi démon rám vadászik, egyre többet vitatkoztunk és legtöbbször az én makacsságom miatt.
Reggel, miután felébredtem és felöltöztem, Yuka keresésére indultam. A fegyvereknél találtam rá, épp egy atyával beszélgetett. Megvártam, míg befejezték a beszélgetést, majd közelebb léptem barátnőmhöz.
- Szia! – köszöntem halkan.
- Szia. Hogy vagy? – kérdezte.
- Fáradtan. Beszélhetnénk?
- Persze, gyere, sétáljunk egyet kint.
Bólintottam, majd egymás mellett kisétáltunk a szabadba. Kint kicsit hűvös, de tűrhető volt az idő. Leültünk egy padra és egy ideig csendben ültünk a tájat szemlélve.
- Jól van, csak egy kis időre van szüksége – szólalt meg halkan Yuka.
Ránéztem.
- Többet nem mondhatok, mert megígértem neki.
- Találkoztál vele?
- Igen. Gondolom, rólatok akartál velem beszélni.
- Igen, eltaláltad.
- Tudod, az arcodra van írva.
Elmosolyodtam.
- Bevallom őszintén, hogy nagyon csúnyán viselkedtem vele. Mióta kiderült, hogy mindenki rám vadászik, sokszor vesztünk össze és legtöbbször az én makacsságom miatt – mondtam az eget figyelve. – Miután hazaértünk tegnap, szerettem volna tőle bocsánatot kérni, de már nem volt sehol.
- Tudod, azt szeretem benned, hogy ami a szíveden az a szádon is.
Újból elmosolyodtam.
- Szeretem Chrnót és nem szeretném még egyszer elveszíteni. Elég volt egyszer.
- Úgy vélem, hogy ezeket szeretnéd szemtől szembe is megmondani neki.
Rákaptam a tekintetemet reménykedve. Yuka elmosolyodott.
- Megpróbálok vele beszélni, hogy találkozzatok egy olyan helyen, ahol senki nem fog benneteket zavarni.
- Köszönöm – mondtam és megöleltem.
- Rosette! – hallottam meg Anna barátnőm hangját.
A hang irányába fordultam.
- Szükségem lenne a segítségedre a konyhában! – mondta Anna.
- Megyek! – szóltam vissza. – Később találkozunk Yuka és köszönöm – mondtam és elindultam a konyha felé.
A Yukával való beszélgetés után kicsit jobban éreztem magamat. A konyhában segítettem előkészíteni az ebédet, majd megterítettem a lányokkal együtt. Mire leültünk ebédelni, addigra a nap is kisütött, beragyogva az étkezőt. Mindenki elmosolyodott a napsugarak láttán. Az ebéd csendben és nyugalomban telt el. Az étkezés után mindenki elvonult a saját dolgára. Én a könyvtárba mentem. Levettem egy verses kötet és olvasni kezdtem. Annyira belemerültem az olvasásba, hogy nem is vettem észre, hogy lassan vacsora lesz. A nap is lenyugvóra készülődött. Az udvaron sétáltam, mikor szárnysuhogásra lettem figyelmes, majd Yuka landolt mellettem néhány centivel. Ránéztem.
- Beszéltem Chrnóval.
Türelmetlenül néztem rá.
- Beleegyezett a találkozóba. Elviszlek oda.
- Rendben.
A karjaiba vett, majd elrugaszkodott a földtől. Míg utaztunk nem szóltam semmit, izgatottan vártam a találkozót. Kicsit féltem, hogy mi fog történni, de bíztam benne, hogy minden rendbe jön. Yuka a város határán kívül tett le egy sziklás részen.
A Nap épp szemben volt velem.
- Köszönöm, Yuka – mondtam barátnőmnek, aki rám mosolygott, majd magamra hagyott.
Innen az egész várost be lehetett látni. Leültem és türelmesen vártam, hogy Chrno megérkezzen. Néhány perc telt el, mikor szárnysuhogásra lettem figyelmes. Felnéztem egy virágról, amit idáig csodáltam és megláttam Chrnót a sziklás rész párkányán. Lassan felálltam és elindultam felé. Chrno megfordult és a szemembe nézett. Megtorpantam. Szemei mérhetetlen fájdalomról és szomorúságról tükröződtek. Éreztem, hogy nedvesedik a szemem.
Aztán minden hirtelen történt. Csak azt vettem észre magamon, hogy futok Chrno felé, majd átöleltem zokogva. Éreztem, hogy karjaival körbefonta a derekamat, majd még jobban magához húzott. Percekig álltunk így csendben, csak a halk sírásom hallatszódott. Mikor megnyugodtam, megtöröltem a szememet és felnéztem Chrnóra. Finoman megsimogatta az arcomat. Annyira hiányzott már ez. Megfogtam a kezét és a szememébe néztem.
- Chrno, én nagyon sajnálom, ahogy viselkedtem veled és kérlek, bocsáss meg nekem. Tudod jól, hogy tiszta szívemből szeretlek, és nem szeretnélek újból elveszíteni. Elég volt egyszer – halkult el a hangom.
Egy új könnycsepp gördült le az arcomon. Chrno letörölte.
- Én is nagyon csúnyán viselkedtem veled és nem vártalak meg, mikor elmentél a főatyához –mondta halkan.
- Akkor szerettem volna bocsánatot kérni, de nem voltál sehol. Rájöttem, hogy mióta kiderült, hogy én vagyok a célpont, nagyon sokat veszekedtünk és legtöbbször az én makacsságom miatt.
Chrno fejét a fejemnek támasztotta.
- Meg tudsz nekem bocsájtani? – kérdeztem.
- Igen, és kérlek, te se haragudj rám.
- Soha az életben nem haragudtam rád.
Chrno az állam alá nyúlt, finoman felemelte a fejemet és megcsókolt. Pillanatokig álltunk így élvezve a másik közelségét. Hallottam, hogy a távolban harangoznak. Ajkaink elváltak, majd egymásra mosolyogtunk. Még csendben végig néztük a naplementét, majd Chrnóval hazamentünk a rendhez, ahol már Yuka és Rinkun várt ránk az udvaron. Chrno letett, majd közelebb sétáltunk hozzájuk.
- Sziasztok! – köszöntem vidáman.
- Sikerült mindent megbeszélnetek? – kérdezte Yuka egyikünkről a másikunkra nézve.
Chrnóval összemosolyogtunk.
- Igen, és nagyon hálásak vagyunk Yuka, mert ha te nem lennél, akkor mi nem lennénk itt és nem mosolyognánk – válaszoltam.
- Örülök, hogy minden rendbe jött köztetek. Remélem, több ilyen fordul elő veletek – nézett ránk egy kicsit haragosan.
- Nem, soha többé – mondta Chrno és megfogta a kezemet.
- Jó hallani, fiatalok – szólalt meg először Rinkun, aki gondolom mindenről tudott Yuka révén.
Mindannyian összemosolyogtunk. Úgy érzem, hogy Chrno számára és az én számomra is volt mit ebből tanulni, s rájönni, hogy milyen fontos is egy ember valakinek.
Egész éjszaka nyugtalanul aludtam. Sokáig fenn voltam és néztem ki az ablakon.
Miután hazaértünk és Chrnót nem találtam a gyengélkedőn, sem a szobájában, magamra zártam a szobám ajtaját és még vacsorára sem mentem ki.
Azmaria egyszer-kétszer bekopogott, de miután egyszer sem válaszoltam neki, feladta a reményt.
Fájt, hogy így viselkedtem Chrnóval. Nem érdemelte meg. Észrevettem, hogy mióta kiderült, hogy Aion és a többi démon rám vadászik, egyre többet vitatkoztunk és legtöbbször az én makacsságom miatt.
Reggel, miután felébredtem és felöltöztem, Yuka keresésére indultam. A fegyvereknél találtam rá, épp egy atyával beszélgetett. Megvártam, míg befejezték a beszélgetést, majd közelebb léptem barátnőmhöz.
- Szia! – köszöntem halkan.
- Szia. Hogy vagy? – kérdezte.
- Fáradtan. Beszélhetnénk?
- Persze, gyere, sétáljunk egyet kint.
Bólintottam, majd egymás mellett kisétáltunk a szabadba. Kint kicsit hűvös, de tűrhető volt az idő. Leültünk egy padra és egy ideig csendben ültünk a tájat szemlélve.
- Jól van, csak egy kis időre van szüksége – szólalt meg halkan Yuka.
Ránéztem.
- Többet nem mondhatok, mert megígértem neki.
- Találkoztál vele?
- Igen. Gondolom, rólatok akartál velem beszélni.
- Igen, eltaláltad.
- Tudod, az arcodra van írva.
Elmosolyodtam.
- Bevallom őszintén, hogy nagyon csúnyán viselkedtem vele. Mióta kiderült, hogy mindenki rám vadászik, sokszor vesztünk össze és legtöbbször az én makacsságom miatt – mondtam az eget figyelve. – Miután hazaértünk tegnap, szerettem volna tőle bocsánatot kérni, de már nem volt sehol.
- Tudod, azt szeretem benned, hogy ami a szíveden az a szádon is.
Újból elmosolyodtam.
- Szeretem Chrnót és nem szeretném még egyszer elveszíteni. Elég volt egyszer.
- Úgy vélem, hogy ezeket szeretnéd szemtől szembe is megmondani neki.
Rákaptam a tekintetemet reménykedve. Yuka elmosolyodott.
- Megpróbálok vele beszélni, hogy találkozzatok egy olyan helyen, ahol senki nem fog benneteket zavarni.
- Köszönöm – mondtam és megöleltem.
- Rosette! – hallottam meg Anna barátnőm hangját.
A hang irányába fordultam.
- Szükségem lenne a segítségedre a konyhában! – mondta Anna.
- Megyek! – szóltam vissza. – Később találkozunk Yuka és köszönöm – mondtam és elindultam a konyha felé.
A Yukával való beszélgetés után kicsit jobban éreztem magamat. A konyhában segítettem előkészíteni az ebédet, majd megterítettem a lányokkal együtt. Mire leültünk ebédelni, addigra a nap is kisütött, beragyogva az étkezőt. Mindenki elmosolyodott a napsugarak láttán. Az ebéd csendben és nyugalomban telt el. Az étkezés után mindenki elvonult a saját dolgára. Én a könyvtárba mentem. Levettem egy verses kötet és olvasni kezdtem. Annyira belemerültem az olvasásba, hogy nem is vettem észre, hogy lassan vacsora lesz. A nap is lenyugvóra készülődött. Az udvaron sétáltam, mikor szárnysuhogásra lettem figyelmes, majd Yuka landolt mellettem néhány centivel. Ránéztem.
- Beszéltem Chrnóval.
Türelmetlenül néztem rá.
- Beleegyezett a találkozóba. Elviszlek oda.
- Rendben.
A karjaiba vett, majd elrugaszkodott a földtől. Míg utaztunk nem szóltam semmit, izgatottan vártam a találkozót. Kicsit féltem, hogy mi fog történni, de bíztam benne, hogy minden rendbe jön. Yuka a város határán kívül tett le egy sziklás részen.
A Nap épp szemben volt velem.
- Köszönöm, Yuka – mondtam barátnőmnek, aki rám mosolygott, majd magamra hagyott.
Innen az egész várost be lehetett látni. Leültem és türelmesen vártam, hogy Chrno megérkezzen. Néhány perc telt el, mikor szárnysuhogásra lettem figyelmes. Felnéztem egy virágról, amit idáig csodáltam és megláttam Chrnót a sziklás rész párkányán. Lassan felálltam és elindultam felé. Chrno megfordult és a szemembe nézett. Megtorpantam. Szemei mérhetetlen fájdalomról és szomorúságról tükröződtek. Éreztem, hogy nedvesedik a szemem.
Aztán minden hirtelen történt. Csak azt vettem észre magamon, hogy futok Chrno felé, majd átöleltem zokogva. Éreztem, hogy karjaival körbefonta a derekamat, majd még jobban magához húzott. Percekig álltunk így csendben, csak a halk sírásom hallatszódott. Mikor megnyugodtam, megtöröltem a szememet és felnéztem Chrnóra. Finoman megsimogatta az arcomat. Annyira hiányzott már ez. Megfogtam a kezét és a szememébe néztem.
- Chrno, én nagyon sajnálom, ahogy viselkedtem veled és kérlek, bocsáss meg nekem. Tudod jól, hogy tiszta szívemből szeretlek, és nem szeretnélek újból elveszíteni. Elég volt egyszer – halkult el a hangom.
Egy új könnycsepp gördült le az arcomon. Chrno letörölte.
- Én is nagyon csúnyán viselkedtem veled és nem vártalak meg, mikor elmentél a főatyához –mondta halkan.
- Akkor szerettem volna bocsánatot kérni, de nem voltál sehol. Rájöttem, hogy mióta kiderült, hogy én vagyok a célpont, nagyon sokat veszekedtünk és legtöbbször az én makacsságom miatt.
Chrno fejét a fejemnek támasztotta.
- Meg tudsz nekem bocsájtani? – kérdeztem.
- Igen, és kérlek, te se haragudj rám.
- Soha az életben nem haragudtam rád.
Chrno az állam alá nyúlt, finoman felemelte a fejemet és megcsókolt. Pillanatokig álltunk így élvezve a másik közelségét. Hallottam, hogy a távolban harangoznak. Ajkaink elváltak, majd egymásra mosolyogtunk. Még csendben végig néztük a naplementét, majd Chrnóval hazamentünk a rendhez, ahol már Yuka és Rinkun várt ránk az udvaron. Chrno letett, majd közelebb sétáltunk hozzájuk.
- Sziasztok! – köszöntem vidáman.
- Sikerült mindent megbeszélnetek? – kérdezte Yuka egyikünkről a másikunkra nézve.
Chrnóval összemosolyogtunk.
- Igen, és nagyon hálásak vagyunk Yuka, mert ha te nem lennél, akkor mi nem lennénk itt és nem mosolyognánk – válaszoltam.
- Örülök, hogy minden rendbe jött köztetek. Remélem, több ilyen fordul elő veletek – nézett ránk egy kicsit haragosan.
- Nem, soha többé – mondta Chrno és megfogta a kezemet.
- Jó hallani, fiatalok – szólalt meg először Rinkun, aki gondolom mindenről tudott Yuka révén.
Mindannyian összemosolyogtunk. Úgy érzem, hogy Chrno számára és az én számomra is volt mit ebből tanulni, s rájönni, hogy milyen fontos is egy ember valakinek.
2011. január 6., csütörtök
Új történet
Sziasztok!
Nem olyan rég nyitottam egy új blogot, amin egy másik történetemet találhatjátok meg.
Teljesen más világ és idő.
Ha gondoljátok nézzetek be: www.nivlandia.blogspot.com
Másik két blogom: www.acsapda.blogspot.com
www.sissyandedward.blogspot.com
Puxim: Vicky
Nem olyan rég nyitottam egy új blogot, amin egy másik történetemet találhatjátok meg.
Teljesen más világ és idő.
Ha gondoljátok nézzetek be: www.nivlandia.blogspot.com
Másik két blogom: www.acsapda.blogspot.com
www.sissyandedward.blogspot.com
Puxim: Vicky
2011. január 4., kedd
16.fejezet: Segítség
( Chrno szemszöge)
Rosette távozott a szobából, mire én hatalmasat csaptam az ágy melletti asztalra, melynek következtében leesett egy pohár és darabokra tört. Kopogtattak az ajtón, majd Rinkun lépett be rajta.
- Szia. Hogy vagy?
- Hát, voltam már jobban is.
- Hallottam, nagyon csúnyán összevesztetek Rosettel.
Elfordítottam a fejemet, nem néztem a barátom szemébe.
- Rinkun, éreztél már valaha olyat, hogy mindenedet odaadnád azért, hogy akit szeretsz, tovább élhessen?
- Igen, éreztem ilyet és még most is érzem.
- Én csak azt szeretném, hogy ne essen baja, ő pedig állandóan keresi a bajt – mondtam kicsit mérgesen.
- Nézd, a nők csak ilyenek.
(Rosette szemszöge)
- Miről lenne szó? – kérdeztem a szobában állva.
- A folyamatos támadások miatt az emberek fáradtak, így muszáj, vagyok segítséget kérni a főatyától.
- Nem értem – néztem furcsán a nővérre.
- A főatya nem tudja, hogy Ön visszatért a halandók közé és addig nem hajlandó segíteni, míg magát nem látja személyesen.
- Szóval, el kéne mennem a főatyához.
- Igen, erről lenne szó.
- Rendben. Mikor indulnánk?
- Akár most is mehetünk.
- Akkor induljunk. Kísér valaki minket?
- Nem kértünk meg senkit.
- Értem. Akkor én kérek. Tíz perc múlva az udvaron vagyok és indulhatunk.
Mindketten bólintottak, én pedig hátat fordítottam és kimentem a szobából. Lesétáltam a kórház részleghez. Yuka, Chrno ajtaja előtt ült.
- Szia! – köszönt.
- Szia. Lenne egy kérdésem.
- Hallgatlak!
- Szükségünk van egy kis támogatásra, így el kell mennem. Elkísérsz engem a főatyához most?
- Természetesen.
- Köszönöm. Rinkun bent van?
Yuka bólintott.
- Bemegyek, mindjárt jövök és indulhatunk.
- Rendben.
Nagyot sóhajtottam, majd benyitottam. Rinkun az ágy mellett ült a széken. Mindketten rám kapták a tekintetüket, mikor beléptem.
- Ha nem haragszol Rinkun, kicsit magunkra hagynál? – kérdeztem.
- Persze.
Felállt, majd távozott a szobából. Nekidőltem az ajtónak és vettem egy mély levegőt.
- Most el kell mennem a főatyához, hogy segítséget tudjunk kapni.
- Elkísérlek – ült fel Chrno az ágyban.
- Nem. Yuka, majd elkísér. Már megkértem – feleltem, szembe fordultam az ajtóval és már épp kinyitottam volna az ajtót, de Chrno megszólalt.
- Rosette, sajnálom az előbbit – mondta Chrno szomorúan.
- Én is sajnálom, hogy így alakultak a dolgok- mondtam, majd kinyitottam az ajtót és kiléptem. Yuka és Rinkun rám pillantottak.
- Minden rendben? – kérdezte Yuka közelebb lépve.
- Persze. Rinkun, kérlek, vigyázz Chrnora, míg vissza nem érünk. Nem szeretném, ha valami hülyeséget csinálna.
- Rendben. Ti meg vigyázzatok magatokra! – mondta még, majd visszament Chrno szobájába.
Yukával elindultunk fölfele, majd az udvaron találkoztunk Kate nővérrel és Remington tiszteletessel.
Beültünk az autóba és a Rend főháza felé vettük az irányt. Míg utaztunk a kocsiban csend volt. Kifelé néztem az ablakon, de nem figyeltem az elhaladó tájat, hisz teljesen elmerültem a gondolataimban. Nagyon csúnyán összevesztünk Chrnoval és ez nagyon zavart. Mióta megismertük egymást. Még sohasem fordult elő velünk ilyen. Ha hazamegyünk, azonnal bocsánatot kérek tőle.
Lassan megérkeztünk a Rend központjához. A kapu előtt négy őr állt. Őket Remington tiszteletes lerendezte. Miután beengedtek megálltunk egy magas épület előtt. Mind a négyen kiszálltunk. Hirtelen mindenki fegyvert fogott Yukára. Azonnal elé álltam.
- Tegyék le a fegyvert, uraim. A főatyához jöttünk és a démon jó barátunk – lépett előre Remington tiszteletes.
A fegyveresek hátrébb léptek egyet, de a fegyvert nem engedték le. Felsétáltunk a lépcsőn, be az épületbe. Újabb őrökkel találkoztunk, akik a falak árnyékában álltak és árgus szemekkel követték minden mozdulatunkat. Végül egy nagy ajtó előtt álltunk meg. Néhány pillanatig vártunk, míg kitárult előttünk az ajtó. Ránéztem Yukára, aki bólintott és együtt léptünk a nagy helységbe.
A szoba közepén egy hosszú asztal állt, ami mögött emberek ültek. Középen egy kopaszodó férfi ült. Kate nővér és Remington tiszteletes elől megálltak, mi pedig mögöttük és csendben vártunk.
- Jó napot, Főatya – mondta Kate nővér meghajolva.
- Önnek is, nővér. Kérem, mondják miért fáradtak elém?
- Mint a jelentésekben olvashatta a démonok újból támadásba lendültek. Céljuk van, ami a világ végét hozhatja el vagy az emberiség kihalását – mondta Remington tiszteletes előre lépve.
- Tudja bizonyítani, tiszteletes?
- Igen. Elhoztam azt a lányt, aki föltámadt és visszatért közénk – mondta és elállt előlem.
A főatya rám nézett, majd intett, hogy lépjek közelebb. Közelebb sétáltam az asztalhoz.
- Hogy hívnak?
- Rosette Christopher vagyok.
- Ismerős a neved. Vajon honnan? – kérdezte elgondolkozva az atya.
Közelebb léptem az asztalhoz és leraktam egy aktát az atya elé, amit még Kate nővér adott a kezembe, hogy majd adjak, mikor szükség lesz rá.
A főatya elvette és belenézett. Hol rám nézett, majd vissza a mapába. Gondolom nem akart hinni a szemének, hogy újból itt állok előtte. Végül letette az aktát és ránk nézett.
- Ne haragudjanak, de valahogy ezt nem tudom elhinni. Mi pedig semmiféle démontámadásokról nem kaptunk hírt, kivéve a magukéról.
- Ezt nem hiszem el! Hát, nem hiszi el, hogy a világon az összes ember meghalhat? – kiáltottam dühösen.
- Rosette nővér! – szólt rám Kate nővér.
- Sajnálom, Rosette Christopher, de nem tudom elhinni.
Nagyon dühös lettem. S még ez képzeli magát Isten hívőjének???
Már majdnem neki estem az atyának, mikor minden megvilágosodott és megjelent Isten. Mindenki meglepődött először, majd térdre borult és keresztet vetett. Senki, nem mert felnézni. Én állva maradtam és ránéztem Istenre.
- Üdvözlöm! –köszöntöttem és meghajoltam előtte.
- Örülök, hogy újból láthatom Rosette. Majd szeretnék Önnel beszélni, de először is beszélek az itteniekkel – mondta és a főatyához fordult.
- Állj fel! – utasította az atyának, aki fölállt.
- Uram!
- Hallottam, nem hitte el, hogy tényleg veszélyben forog a világ és az emberek, köztük maga is! – emelte fel egy kicsit a hangját Isten.
- De hát honnan tudhatnánk, hogy tényleg igazat mondanak? – kérdezte az atya, remegő hangon.
- Mert maga a főatyja, aki segíti az embereket és megvédi a démonoktól!
Erre már nem válaszolt semmit a férfi. Isten Remington tiszteleteshez fordult.
- Magát nevezem ki az új főatyának! Magában biztosan bízhatok!
- Természetesen, uram – felelte alázatosan a tiszteletes.
- Ezt a férfit pedig bocsássák el a Rendtől és adják írásba, hogy soha többé ne lehessen pap e tette miatt! – parancsolta Isten.
Remington bólintott. Isten felém fordult.
- Rosette velem jönnél egy kicsit? – kérdezte normális hangnemben az Úr.
- Persze.
Mire kettőt pillantottam már a mennyben találtam magamat, angyalok között. Isten helyet foglalt a trónusán, majd intett, hogy lépjek közelebb. Teljesen a székig sétáltam.
- Mit tudtál meg idáig, Rosette? – kérdezte.
- Nem tudom, mióta figyeli az eseményeket Uram, de fontos döntéseket hoztunk. Először is utána jártunk, hogy ki akarja a világ pusztulását okozni. Remington tiszteletes szerint volt egy angyalod, Satanael, aki lenézte az embereket, ezért száműzted innen a mennyből. Most ő toboroz hadsereget, hogy mindenkit megöljenek és gondolom, szeretne Önnel is végezni.
- Ide bejutni nem tud.
- Állítólag, rám is szüksége van a terv végrehajtásában.
- S mégis hogyan?
- Ezt még sajna nem tudtuk kideríteni.
- Értem.
- Szabályokat vezettünk be a Rendnél, hogy minél kevesebb legyen a sérült.
- Örülök Rosette, hogy ennyire a szívén viseli az emberek életét. Mi hír Aionról?
- Csak annyit tudunk róla, hogy Satanaelnek dolgozik és segíti mindenben.
- Köszönöm a jelentést, Rosette. Térjen vissza a barátaihoz!
- Rendben – hajoltam meg és mire újból fölegyenesedtem, már a Földön voltam.
Mindenki rám kapta a tekintetét. A teremben a férfiak egy rész még mindig nem hitte el a látottakat, ezért tátott szájjal néztek rám. Remington és Kate nővér mellé léptem.
- Minden rendben? – kérdeztem.
- Igen, Itt mindent megoldottunk. S mi történt odafenn? – kérdezte Remington.
- Semmi. Tájékoztattam az Urat a fejleményekről.
- Rendben. Ha gondolják, lassan indulhatnánk – szólalt meg a nővér.
- Remington tiszteletesnek nem kéne itt maradnia?
- Nem. Kate nővérrel megbeszéltük, hogy egy kis időre a vezetőséget áthelyezzük a mi Rendünkhez, így könnyebb lesz minden.
- Értem.
Még összeszedtünk egy csomó fontos iratot, majd hazaindultunk. Yuka kint a kocsinál várt minket, nem akart útban lenni.
- Minden rendben? – kérdezte, mikor kiléptem az ajtón.
- Persze. Menjünk haza.
Bólintott, majd mind a négyen beültünk a kocsiba és hazaindultunk. Hazafelé úton mindent elmeséltem Yukának. Mikor elértük a Rend kapuját eszembe jutott, hogy még beszélnem kell Chrnoval is. Amint megállt a kocsi kiszálltam Yukával együtt és az épület felé vettük az irányt.
Bent az épületben a lépcsőnél kettéváltunk és mindenki ment a saját dolgára. Én a sebesült részlegre igyekeztem. Mielőtt benyitottam volna a szobába, mély levegőt vettem, majd lenyomtam a kilincset és beléptem. Megdöbbentem. Az ágyon senki nem feküdt. Az egész szobában nem volt senki. Az ágyhoz sétáltam, amin Chrno fejhallgatója volt. Leültem és a kezembe vettem. Éreztem, hogy könnycseppek gördülnek végig az arcomon. Halk sírásban törtem.
Rosette távozott a szobából, mire én hatalmasat csaptam az ágy melletti asztalra, melynek következtében leesett egy pohár és darabokra tört. Kopogtattak az ajtón, majd Rinkun lépett be rajta.
- Szia. Hogy vagy?
- Hát, voltam már jobban is.
- Hallottam, nagyon csúnyán összevesztetek Rosettel.
Elfordítottam a fejemet, nem néztem a barátom szemébe.
- Rinkun, éreztél már valaha olyat, hogy mindenedet odaadnád azért, hogy akit szeretsz, tovább élhessen?
- Igen, éreztem ilyet és még most is érzem.
- Én csak azt szeretném, hogy ne essen baja, ő pedig állandóan keresi a bajt – mondtam kicsit mérgesen.
- Nézd, a nők csak ilyenek.
(Rosette szemszöge)
- Miről lenne szó? – kérdeztem a szobában állva.
- A folyamatos támadások miatt az emberek fáradtak, így muszáj, vagyok segítséget kérni a főatyától.
- Nem értem – néztem furcsán a nővérre.
- A főatya nem tudja, hogy Ön visszatért a halandók közé és addig nem hajlandó segíteni, míg magát nem látja személyesen.
- Szóval, el kéne mennem a főatyához.
- Igen, erről lenne szó.
- Rendben. Mikor indulnánk?
- Akár most is mehetünk.
- Akkor induljunk. Kísér valaki minket?
- Nem kértünk meg senkit.
- Értem. Akkor én kérek. Tíz perc múlva az udvaron vagyok és indulhatunk.
Mindketten bólintottak, én pedig hátat fordítottam és kimentem a szobából. Lesétáltam a kórház részleghez. Yuka, Chrno ajtaja előtt ült.
- Szia! – köszönt.
- Szia. Lenne egy kérdésem.
- Hallgatlak!
- Szükségünk van egy kis támogatásra, így el kell mennem. Elkísérsz engem a főatyához most?
- Természetesen.
- Köszönöm. Rinkun bent van?
Yuka bólintott.
- Bemegyek, mindjárt jövök és indulhatunk.
- Rendben.
Nagyot sóhajtottam, majd benyitottam. Rinkun az ágy mellett ült a széken. Mindketten rám kapták a tekintetüket, mikor beléptem.
- Ha nem haragszol Rinkun, kicsit magunkra hagynál? – kérdeztem.
- Persze.
Felállt, majd távozott a szobából. Nekidőltem az ajtónak és vettem egy mély levegőt.
- Most el kell mennem a főatyához, hogy segítséget tudjunk kapni.
- Elkísérlek – ült fel Chrno az ágyban.
- Nem. Yuka, majd elkísér. Már megkértem – feleltem, szembe fordultam az ajtóval és már épp kinyitottam volna az ajtót, de Chrno megszólalt.
- Rosette, sajnálom az előbbit – mondta Chrno szomorúan.
- Én is sajnálom, hogy így alakultak a dolgok- mondtam, majd kinyitottam az ajtót és kiléptem. Yuka és Rinkun rám pillantottak.
- Minden rendben? – kérdezte Yuka közelebb lépve.
- Persze. Rinkun, kérlek, vigyázz Chrnora, míg vissza nem érünk. Nem szeretném, ha valami hülyeséget csinálna.
- Rendben. Ti meg vigyázzatok magatokra! – mondta még, majd visszament Chrno szobájába.
Yukával elindultunk fölfele, majd az udvaron találkoztunk Kate nővérrel és Remington tiszteletessel.
Beültünk az autóba és a Rend főháza felé vettük az irányt. Míg utaztunk a kocsiban csend volt. Kifelé néztem az ablakon, de nem figyeltem az elhaladó tájat, hisz teljesen elmerültem a gondolataimban. Nagyon csúnyán összevesztünk Chrnoval és ez nagyon zavart. Mióta megismertük egymást. Még sohasem fordult elő velünk ilyen. Ha hazamegyünk, azonnal bocsánatot kérek tőle.
Lassan megérkeztünk a Rend központjához. A kapu előtt négy őr állt. Őket Remington tiszteletes lerendezte. Miután beengedtek megálltunk egy magas épület előtt. Mind a négyen kiszálltunk. Hirtelen mindenki fegyvert fogott Yukára. Azonnal elé álltam.
- Tegyék le a fegyvert, uraim. A főatyához jöttünk és a démon jó barátunk – lépett előre Remington tiszteletes.
A fegyveresek hátrébb léptek egyet, de a fegyvert nem engedték le. Felsétáltunk a lépcsőn, be az épületbe. Újabb őrökkel találkoztunk, akik a falak árnyékában álltak és árgus szemekkel követték minden mozdulatunkat. Végül egy nagy ajtó előtt álltunk meg. Néhány pillanatig vártunk, míg kitárult előttünk az ajtó. Ránéztem Yukára, aki bólintott és együtt léptünk a nagy helységbe.
A szoba közepén egy hosszú asztal állt, ami mögött emberek ültek. Középen egy kopaszodó férfi ült. Kate nővér és Remington tiszteletes elől megálltak, mi pedig mögöttük és csendben vártunk.
- Jó napot, Főatya – mondta Kate nővér meghajolva.
- Önnek is, nővér. Kérem, mondják miért fáradtak elém?
- Mint a jelentésekben olvashatta a démonok újból támadásba lendültek. Céljuk van, ami a világ végét hozhatja el vagy az emberiség kihalását – mondta Remington tiszteletes előre lépve.
- Tudja bizonyítani, tiszteletes?
- Igen. Elhoztam azt a lányt, aki föltámadt és visszatért közénk – mondta és elállt előlem.
A főatya rám nézett, majd intett, hogy lépjek közelebb. Közelebb sétáltam az asztalhoz.
- Hogy hívnak?
- Rosette Christopher vagyok.
- Ismerős a neved. Vajon honnan? – kérdezte elgondolkozva az atya.
Közelebb léptem az asztalhoz és leraktam egy aktát az atya elé, amit még Kate nővér adott a kezembe, hogy majd adjak, mikor szükség lesz rá.
A főatya elvette és belenézett. Hol rám nézett, majd vissza a mapába. Gondolom nem akart hinni a szemének, hogy újból itt állok előtte. Végül letette az aktát és ránk nézett.
- Ne haragudjanak, de valahogy ezt nem tudom elhinni. Mi pedig semmiféle démontámadásokról nem kaptunk hírt, kivéve a magukéról.
- Ezt nem hiszem el! Hát, nem hiszi el, hogy a világon az összes ember meghalhat? – kiáltottam dühösen.
- Rosette nővér! – szólt rám Kate nővér.
- Sajnálom, Rosette Christopher, de nem tudom elhinni.
Nagyon dühös lettem. S még ez képzeli magát Isten hívőjének???
Már majdnem neki estem az atyának, mikor minden megvilágosodott és megjelent Isten. Mindenki meglepődött először, majd térdre borult és keresztet vetett. Senki, nem mert felnézni. Én állva maradtam és ránéztem Istenre.
- Üdvözlöm! –köszöntöttem és meghajoltam előtte.
- Örülök, hogy újból láthatom Rosette. Majd szeretnék Önnel beszélni, de először is beszélek az itteniekkel – mondta és a főatyához fordult.
- Állj fel! – utasította az atyának, aki fölállt.
- Uram!
- Hallottam, nem hitte el, hogy tényleg veszélyben forog a világ és az emberek, köztük maga is! – emelte fel egy kicsit a hangját Isten.
- De hát honnan tudhatnánk, hogy tényleg igazat mondanak? – kérdezte az atya, remegő hangon.
- Mert maga a főatyja, aki segíti az embereket és megvédi a démonoktól!
Erre már nem válaszolt semmit a férfi. Isten Remington tiszteleteshez fordult.
- Magát nevezem ki az új főatyának! Magában biztosan bízhatok!
- Természetesen, uram – felelte alázatosan a tiszteletes.
- Ezt a férfit pedig bocsássák el a Rendtől és adják írásba, hogy soha többé ne lehessen pap e tette miatt! – parancsolta Isten.
Remington bólintott. Isten felém fordult.
- Rosette velem jönnél egy kicsit? – kérdezte normális hangnemben az Úr.
- Persze.
Mire kettőt pillantottam már a mennyben találtam magamat, angyalok között. Isten helyet foglalt a trónusán, majd intett, hogy lépjek közelebb. Teljesen a székig sétáltam.
- Mit tudtál meg idáig, Rosette? – kérdezte.
- Nem tudom, mióta figyeli az eseményeket Uram, de fontos döntéseket hoztunk. Először is utána jártunk, hogy ki akarja a világ pusztulását okozni. Remington tiszteletes szerint volt egy angyalod, Satanael, aki lenézte az embereket, ezért száműzted innen a mennyből. Most ő toboroz hadsereget, hogy mindenkit megöljenek és gondolom, szeretne Önnel is végezni.
- Ide bejutni nem tud.
- Állítólag, rám is szüksége van a terv végrehajtásában.
- S mégis hogyan?
- Ezt még sajna nem tudtuk kideríteni.
- Értem.
- Szabályokat vezettünk be a Rendnél, hogy minél kevesebb legyen a sérült.
- Örülök Rosette, hogy ennyire a szívén viseli az emberek életét. Mi hír Aionról?
- Csak annyit tudunk róla, hogy Satanaelnek dolgozik és segíti mindenben.
- Köszönöm a jelentést, Rosette. Térjen vissza a barátaihoz!
- Rendben – hajoltam meg és mire újból fölegyenesedtem, már a Földön voltam.
Mindenki rám kapta a tekintetét. A teremben a férfiak egy rész még mindig nem hitte el a látottakat, ezért tátott szájjal néztek rám. Remington és Kate nővér mellé léptem.
- Minden rendben? – kérdeztem.
- Igen, Itt mindent megoldottunk. S mi történt odafenn? – kérdezte Remington.
- Semmi. Tájékoztattam az Urat a fejleményekről.
- Rendben. Ha gondolják, lassan indulhatnánk – szólalt meg a nővér.
- Remington tiszteletesnek nem kéne itt maradnia?
- Nem. Kate nővérrel megbeszéltük, hogy egy kis időre a vezetőséget áthelyezzük a mi Rendünkhez, így könnyebb lesz minden.
- Értem.
Még összeszedtünk egy csomó fontos iratot, majd hazaindultunk. Yuka kint a kocsinál várt minket, nem akart útban lenni.
- Minden rendben? – kérdezte, mikor kiléptem az ajtón.
- Persze. Menjünk haza.
Bólintott, majd mind a négyen beültünk a kocsiba és hazaindultunk. Hazafelé úton mindent elmeséltem Yukának. Mikor elértük a Rend kapuját eszembe jutott, hogy még beszélnem kell Chrnoval is. Amint megállt a kocsi kiszálltam Yukával együtt és az épület felé vettük az irányt.
Bent az épületben a lépcsőnél kettéváltunk és mindenki ment a saját dolgára. Én a sebesült részlegre igyekeztem. Mielőtt benyitottam volna a szobába, mély levegőt vettem, majd lenyomtam a kilincset és beléptem. Megdöbbentem. Az ágyon senki nem feküdt. Az egész szobában nem volt senki. Az ágyhoz sétáltam, amin Chrno fejhallgatója volt. Leültem és a kezembe vettem. Éreztem, hogy könnycseppek gördülnek végig az arcomon. Halk sírásban törtem.
15.fejezet: Újabb támadások
(Rosette szemszöge)
Az egész éjszakát Chrno ágya mellett töltöttem. A többiek sokszor benéztek, hogy mi újság és legtöbbször hoztak valami ennivalót. Próbáltak jobb kedvre deríteni, de nem nagyon sikerült nekik, hiába próbálkoztak. Kedden épp csak annyira hagytam el a szobát, míg újból kicserélték Chrno kötéseit, meg átöltöztem egy tiszta ruhába. A többiektől megtudtam, hogy senki sem sérült meg komolyabban csak, Chrno.
Egy nap telt el nyugalomban, békében, úgy hogy nem ért minket semmiféle támadás. Szerda kora reggel arra ébredtem, Chrno ágyán pihentetve a fejemet, hogy megszólal a riasztó.
„ - Megint itt vannak!” – gondoltam.
Azonnal fölálltam, ránéztem Chrnora, egy puszit nyomtam a homlokára és kisiettem a szobából.
Yuka jött velem szemben.
- Rosette, gyere, menjünk!
- Hányan vannak? – kérdeztem elővéve a fegyveremet.
- Hárman, de mind a három izmos egy fajta.
- Rendben, akkor irány a felszín.
- De Rosette..
- Nem érdekel Yuka, hogy mit beszéltünk meg. Chrno megsérült, lehet, hogy meg is hal. Nem fogom csak annyiban hagyni. Bosszút fogok állni. Te nem tennéd ugyanezt, ha valami történne Rinkunnal? – kérdeztem egy pillanatra megtorpanva, a szemébe nézve.
Tudtam jól, hogy egy kényes pontra tapintottam.
- De, megtenném. Rendben, legyen. De mindig maradj mellettem vagy Rinkun mellett.
- Megbeszéltük.
- Hogy ezért én még mit kapok Chrnotól! – sóhajtott fel Yuka.
Kicsit elmosolyodtam. Kirohantunk az udvarra, ahol már javában folyt a harc. Rinkun ránk kapta a tekintetét, majd kérdőn nézett ránk. Odarepült hozzánk.
- Hát, ti mit kerestek idefenn? Lent kéne meghúznotok magatokat! – rótt meg mindkettőnket.
- Tudom, de nem fogom abban hagyni a dolgot! Chrno súlyosan megsérült! Szükségetek van itt rám! – feleltem komolyan a szemébe nézve.
Egy ideig álltuk egymás tekintetét, majd Rinkun megadóan felsóhajtott.
- Akaratos egy nőszemély – mondta, mire elmosolyodtam. – Kate nővér, Rinkun vagyok. Rosette fenn van a felszínen. Nem, nem akar lemenni. Rendben.
Odafordult felénk.
- Mindig maradj mögöttünk! – utasította.
- Rendben.
Hárman, egyszerre lendültünk támadásba. A Rend tagjai pedig hátulról fedeztek minket. Aztán Azmaria és Satella is csatlakozott hozzánk és együtt öten támadtunk a három démonra. Sikerült úgy összehangolni a támadásainkat, hogy két démonnak semmi esélye nem volt támadni. Próbáltak menekülni, de utánuk eredtünk. Aztán ketten felröppentek egy pedig a földön maradt. Yuka és Rinkun a másik kettő után eredt. Joshua is mellénk sietett és a hárman támadtunk neki a démonnak. Nem sokkal később Yuka kötött ki a földön. Odarohantam hozzá.
- Yuka, jól vagy? – kérdeztem aggódva és felsegítettem.
- Hidd el, aranyom, nekem ez meg se kottyant.
Elmosolyodtam.
- Ezt örömmel hallom.
Egy fénycsóvára lettünk figyelmesek, ami kettőnk között csapódott be, elrepítve egymástól minket. Mindketten a még nyirkos fűben kötöttünk ki.
- Rosette – hallottam meg egy elhaló hangot a fülemben.
A fülemhez kaptam az adóvevőhöz. Először azt hittem, hogy hallucinálok, de újból meghallottam.
- Rosette.
Felemeltem a fejemet és körbe néztem. Megpillantottam Chrnot, ahogy az épület falának támaszkodik. Aztán észrevettem, hogy az egyik démon is Chrno felé igyekszik. Azonnal felpattantam és rohanni kezdtem Chrno felé.
- Valaki fedezzen! – kiáltottam el magamat, mire egyszerre többen is megmozdultak.
Futás közben leadtam két lövést a közeledő démon felé. Mögöttem a többiek a másik két démont vették célba. Becsúsztam én is a fedezékbe és ránéztem Chrnora. A sebei nagy valószínűleg felszakadtak, mert a kötései lassan átáztak.
- Te mit keresel itt? – kérdeztem kicsit mérgesen.
- Ezt én is kérdezhetném tőled! – nézett rám.
Szemei fáradtak voltak és biztosan fájdalmai voltak, mert mindig összerándult.
- Chrno, súlyosan megsérültél az előző csatában, majdnem meghaltál – róttam meg.
Persze közben a démonok folyamatosan támadtak minket.
- Mi pedig megegyeztünk, hogy meghúzod magadat, míg harc van! – vágott vissza.
Az egyik izompacsirta támadást indított felénk. Megijedtem, majd Chrnora vetettem magamat, így kikerülve a támadást. Felnéztem Chrno arany szemeibe egy pillanatra, majd feltápászkodtam róla.
- Chrno, menj vissza! Itt ez most már mi elintézzük! – mondtam neki komolyan.
- Persze, majd fogom hagyni, hogy elvigyenek! – felelte kicsit mérgesen.
Farkasszemet néztünk. Még egy utolsó pillantást vetettem rá, majd visszarohantam a harctérre. A háromból már csak egy démon volt életben. A fegyverembe csúsztattam azt a golyót, amit még nem olyan régen az öreg csempészett be Chrno kórtermébe. A démonra céloztam, majd lőttem. A golyó eltalálta és a démon ordítva távozott a másik világra.
Nagyot sóhajtottam, majd elmosolyodtam. Ezen is túl voltunk. Mindenkire vetettem egy pillantást és mikor meggyőződtem, hogy senkinek nem esett nagyobb baja, elindultam Chrno felé. Odaértem, a kezét átvetettem vállam fölött és támogatva elindultunk a sebesült részleg felé. Visszamentünk a kórterembe és Chrnot leültettem az ágyra. Egy orvos sietett be és állt neki azonnal kicserélni Chrno kötéseit. Kicsit hátrébb álltam és neki dőltem a falnak, onnan figyeltem, hogy mit csinál az orvos.
- Felelőtlenség volt kijönnöd! – szólaltam meg halkan.
- Részedről is, hogy részt vettél a harcban! – vágott vissza.
- A többieknek szüksége volt rám, mert te súlyosan megsérültél.
- Úgy gondolom, hogy a többiek nélküled is megoldották volna.
- Én ebben nem vagyok olyan biztos! Értsd meg végre, hogy szükségetek van rám!
Az orvos a nyakát behúzva távozott a szobából, hogy elkerülje a vitát.
- Igen, ez igaz, de úgy van rád szükségünk, hogy élsz! Nem pedig valahol raboskodsz és vársz arra, hogy mi fog történni veled! Ha meghalsz akkor mindannyian odaveszünk!
- Hidd el, nem adom én olyan könnyen magamat! Harcolni fogok az utolsó lélegzetvételemig! S ha kell, feláldozom az életemet azért, hogy mások élhessenek!
- S mi lesz a saját életeddel? A barátaiddal?
Elfordítottam a fejemet.
- Tudod jól, hogy milyen célból tértem vissza a földre. Van egy feladatom, amit véghez kell vinnem, még akkor is, ha nem élem túl. Ha vége mindennek és, ha túlélem, akkor majd gondolkozok a jövőn, addig nincs értelme! – mondtam, majd az ajtóhoz léptem és kinyitottam. Mindannyian ott álltak az ajtóban. Gondolom hallgatóztak, mert mikor kinyílt az ajtó mindegyikőjük megijedt, majd hátrébb léptek egyet. Egyikük szemébe se néztem bele. Jobbra fordultam és elindultam a hálószobák felé. Útközben összetalálkoztam egy atyával.
- Rosette nővér, Kate nővár hívatja.
- Máris megyek.
A nővér szobája felé vettem az irányt. Mikor beléptem a szobába, már Remington tiszteletes is ott volt.
- Örülök, hogy nem esett baja, Rosette nővér – szólalt meg Kate nővér. – Azért hívattam, mert egy fontos dologról szeretnék Önnel beszélni.
Az egész éjszakát Chrno ágya mellett töltöttem. A többiek sokszor benéztek, hogy mi újság és legtöbbször hoztak valami ennivalót. Próbáltak jobb kedvre deríteni, de nem nagyon sikerült nekik, hiába próbálkoztak. Kedden épp csak annyira hagytam el a szobát, míg újból kicserélték Chrno kötéseit, meg átöltöztem egy tiszta ruhába. A többiektől megtudtam, hogy senki sem sérült meg komolyabban csak, Chrno.
Egy nap telt el nyugalomban, békében, úgy hogy nem ért minket semmiféle támadás. Szerda kora reggel arra ébredtem, Chrno ágyán pihentetve a fejemet, hogy megszólal a riasztó.
„ - Megint itt vannak!” – gondoltam.
Azonnal fölálltam, ránéztem Chrnora, egy puszit nyomtam a homlokára és kisiettem a szobából.
Yuka jött velem szemben.
- Rosette, gyere, menjünk!
- Hányan vannak? – kérdeztem elővéve a fegyveremet.
- Hárman, de mind a három izmos egy fajta.
- Rendben, akkor irány a felszín.
- De Rosette..
- Nem érdekel Yuka, hogy mit beszéltünk meg. Chrno megsérült, lehet, hogy meg is hal. Nem fogom csak annyiban hagyni. Bosszút fogok állni. Te nem tennéd ugyanezt, ha valami történne Rinkunnal? – kérdeztem egy pillanatra megtorpanva, a szemébe nézve.
Tudtam jól, hogy egy kényes pontra tapintottam.
- De, megtenném. Rendben, legyen. De mindig maradj mellettem vagy Rinkun mellett.
- Megbeszéltük.
- Hogy ezért én még mit kapok Chrnotól! – sóhajtott fel Yuka.
Kicsit elmosolyodtam. Kirohantunk az udvarra, ahol már javában folyt a harc. Rinkun ránk kapta a tekintetét, majd kérdőn nézett ránk. Odarepült hozzánk.
- Hát, ti mit kerestek idefenn? Lent kéne meghúznotok magatokat! – rótt meg mindkettőnket.
- Tudom, de nem fogom abban hagyni a dolgot! Chrno súlyosan megsérült! Szükségetek van itt rám! – feleltem komolyan a szemébe nézve.
Egy ideig álltuk egymás tekintetét, majd Rinkun megadóan felsóhajtott.
- Akaratos egy nőszemély – mondta, mire elmosolyodtam. – Kate nővér, Rinkun vagyok. Rosette fenn van a felszínen. Nem, nem akar lemenni. Rendben.
Odafordult felénk.
- Mindig maradj mögöttünk! – utasította.
- Rendben.
Hárman, egyszerre lendültünk támadásba. A Rend tagjai pedig hátulról fedeztek minket. Aztán Azmaria és Satella is csatlakozott hozzánk és együtt öten támadtunk a három démonra. Sikerült úgy összehangolni a támadásainkat, hogy két démonnak semmi esélye nem volt támadni. Próbáltak menekülni, de utánuk eredtünk. Aztán ketten felröppentek egy pedig a földön maradt. Yuka és Rinkun a másik kettő után eredt. Joshua is mellénk sietett és a hárman támadtunk neki a démonnak. Nem sokkal később Yuka kötött ki a földön. Odarohantam hozzá.
- Yuka, jól vagy? – kérdeztem aggódva és felsegítettem.
- Hidd el, aranyom, nekem ez meg se kottyant.
Elmosolyodtam.
- Ezt örömmel hallom.
Egy fénycsóvára lettünk figyelmesek, ami kettőnk között csapódott be, elrepítve egymástól minket. Mindketten a még nyirkos fűben kötöttünk ki.
- Rosette – hallottam meg egy elhaló hangot a fülemben.
A fülemhez kaptam az adóvevőhöz. Először azt hittem, hogy hallucinálok, de újból meghallottam.
- Rosette.
Felemeltem a fejemet és körbe néztem. Megpillantottam Chrnot, ahogy az épület falának támaszkodik. Aztán észrevettem, hogy az egyik démon is Chrno felé igyekszik. Azonnal felpattantam és rohanni kezdtem Chrno felé.
- Valaki fedezzen! – kiáltottam el magamat, mire egyszerre többen is megmozdultak.
Futás közben leadtam két lövést a közeledő démon felé. Mögöttem a többiek a másik két démont vették célba. Becsúsztam én is a fedezékbe és ránéztem Chrnora. A sebei nagy valószínűleg felszakadtak, mert a kötései lassan átáztak.
- Te mit keresel itt? – kérdeztem kicsit mérgesen.
- Ezt én is kérdezhetném tőled! – nézett rám.
Szemei fáradtak voltak és biztosan fájdalmai voltak, mert mindig összerándult.
- Chrno, súlyosan megsérültél az előző csatában, majdnem meghaltál – róttam meg.
Persze közben a démonok folyamatosan támadtak minket.
- Mi pedig megegyeztünk, hogy meghúzod magadat, míg harc van! – vágott vissza.
Az egyik izompacsirta támadást indított felénk. Megijedtem, majd Chrnora vetettem magamat, így kikerülve a támadást. Felnéztem Chrno arany szemeibe egy pillanatra, majd feltápászkodtam róla.
- Chrno, menj vissza! Itt ez most már mi elintézzük! – mondtam neki komolyan.
- Persze, majd fogom hagyni, hogy elvigyenek! – felelte kicsit mérgesen.
Farkasszemet néztünk. Még egy utolsó pillantást vetettem rá, majd visszarohantam a harctérre. A háromból már csak egy démon volt életben. A fegyverembe csúsztattam azt a golyót, amit még nem olyan régen az öreg csempészett be Chrno kórtermébe. A démonra céloztam, majd lőttem. A golyó eltalálta és a démon ordítva távozott a másik világra.
Nagyot sóhajtottam, majd elmosolyodtam. Ezen is túl voltunk. Mindenkire vetettem egy pillantást és mikor meggyőződtem, hogy senkinek nem esett nagyobb baja, elindultam Chrno felé. Odaértem, a kezét átvetettem vállam fölött és támogatva elindultunk a sebesült részleg felé. Visszamentünk a kórterembe és Chrnot leültettem az ágyra. Egy orvos sietett be és állt neki azonnal kicserélni Chrno kötéseit. Kicsit hátrébb álltam és neki dőltem a falnak, onnan figyeltem, hogy mit csinál az orvos.
- Felelőtlenség volt kijönnöd! – szólaltam meg halkan.
- Részedről is, hogy részt vettél a harcban! – vágott vissza.
- A többieknek szüksége volt rám, mert te súlyosan megsérültél.
- Úgy gondolom, hogy a többiek nélküled is megoldották volna.
- Én ebben nem vagyok olyan biztos! Értsd meg végre, hogy szükségetek van rám!
Az orvos a nyakát behúzva távozott a szobából, hogy elkerülje a vitát.
- Igen, ez igaz, de úgy van rád szükségünk, hogy élsz! Nem pedig valahol raboskodsz és vársz arra, hogy mi fog történni veled! Ha meghalsz akkor mindannyian odaveszünk!
- Hidd el, nem adom én olyan könnyen magamat! Harcolni fogok az utolsó lélegzetvételemig! S ha kell, feláldozom az életemet azért, hogy mások élhessenek!
- S mi lesz a saját életeddel? A barátaiddal?
Elfordítottam a fejemet.
- Tudod jól, hogy milyen célból tértem vissza a földre. Van egy feladatom, amit véghez kell vinnem, még akkor is, ha nem élem túl. Ha vége mindennek és, ha túlélem, akkor majd gondolkozok a jövőn, addig nincs értelme! – mondtam, majd az ajtóhoz léptem és kinyitottam. Mindannyian ott álltak az ajtóban. Gondolom hallgatóztak, mert mikor kinyílt az ajtó mindegyikőjük megijedt, majd hátrébb léptek egyet. Egyikük szemébe se néztem bele. Jobbra fordultam és elindultam a hálószobák felé. Útközben összetalálkoztam egy atyával.
- Rosette nővér, Kate nővár hívatja.
- Máris megyek.
A nővér szobája felé vettem az irányt. Mikor beléptem a szobába, már Remington tiszteletes is ott volt.
- Örülök, hogy nem esett baja, Rosette nővér – szólalt meg Kate nővér. – Azért hívattam, mert egy fontos dologról szeretnék Önnel beszélni.
14.fejezet Az első próbálkozás
(Rosette szemszöge)
Kora délután már az egész Rend felfegyverkezett egy esetleges támadás esetére. A stratégiák készen voltak, az összes fegyver kéznél volt, hogy azonnal használni tudjuk, ha itt az idő. Megnéztem azt a szobát, ahol el leszek zárva. Egy ablaka sem volt. Egy széket azért hozattam, hogy ne kelljen állnom. Yukával megbeszéltük, hogy ő kint fog állni az ajtó előtt és ő fog majd kiengedni, ha vége van mindennek. Sajnos még az adóvevő sem működött lent a föld alatt, így még a kapcsolatot sem tudtam tartani Chrnoval. Én is magamhoz vettem még egy fegyvert a biztonság kedvéért, ha netán bejutnának a szobába. Az ebéd nyugalomban telt el. Kate nővér három csoportra osztotta az embereket. Az első csoport állandó készültségben volt. A második pihent, míg a harmadik készen létben állt. Bejártam az egész Rend területét, megfordultam mindenhol és megköszöntem a segítségüket. Sokan visszamosolyogtak rám. Bíztak bennem, hogy megmentem őket a pusztulástól, a kegyetlen haláltól. A kertben sétáltam, mikor a fejem felett egy árny suhant el. Felnéztem az égre és egy démont pillantottam meg. Azonnal a mikrofonhoz nyúltam.
- Chrno! Készüljetek, itt vannak! – mondtam és közben elővettem a fegyveremet.
- Azonnal ott vagyunk! Menj le a szobába! – hallottam meg Chrno hangját a túl végről.
Aztán mellettem becsapódott valami. Hatalmas porfelhő alakult ki. Köhögtem. Mikor sikerült már átlátni a felhőn, egy magas démont pillantottam meg.
- Nyertem! – kiáltotta el magát! – Magtaláltam a lányt! – mondta és rám mosolygott.
- Basszus! – nyögtem és leadtam két lövést és az épület felé kezdtem el rohanni.
Két árny röpült el fölöttem, és értek földet a hátam mögött. Megfordultam. Rinkun és Chrno állt szemben a démonnal. Újabb alakok tűntek fel a démon mögött. A Rend tagjai is kiözönlöttek az épületből, kezükben fegyverekkel.
- Rosette, menj a megbeszélt helyre! – sandított hátra Chrno.
Bólintottam, majd lassan hátrálni kezdtem, bár a szívem mást diktált. Maradni akartam és harcolni akartam a többiek oldalán, móresre tanítani a démonokat, de betartom a szavamat. Megfordultam és az épület felé kezdtem rohanni. Lefutottam a pincébe, ahol már Yuka várt. Beléptem a szobába, majd becsukta mögöttem az ajtót. Leültem a székre és türelmesen vártam, hogy vége legyen az első csatának. Talán tíz percig ültem, majd felálltam és faltól falig sétáltam idegeskedve.
(Chrno szemszöge)
A szemem sarkából láttam, hogy Rosette épen eléri az épületet, ami megnyugvással töltött el.
Szembe fordultam a démonokkal.
- Álljatok el az utamból! - mondta az elől álló démon. – Vagy átadjátok a lányt harc nélkül és mi már itt sem vagyunk – felelte nevetve.
- A lány itt marad nálunk – sziszegtem dühösen.
A démon rám vicsorított, majd rám vetette magát. Harcolni kezdtünk. Egymás után mértem rá a támadásokat, de mindig kivédtem. Rinkun is neki támadt egy démonnak. A maradék hármat pedig a Rend emberi vették tűzbe. Mindenki harcolt. Minden figyelmemet a démonra koncentráltam. Egy ideig úgy látszott, hogy le tudom majd győzni, míg hátulról egy másik démon meg nem támadt. Egyszerre mértek rám támadást, ami nem tudtam kivédeni. Hatalmas erővel csapódtam be a földbe. Az oldalam nagyon fájt és vérzett is. Feltérdepeltem. Éreztem, hogy valaki közeledik. Felnéztem. Egy démon repült felém. Újabb támadást indított felém, ami elől nem tudtam elugrani, így a mellkasomat eltalálta. Felkiáltottam a fájdalomtól, majd elvesztettem az eszméletemet.
(Rosette szemszöge)
Itt lent semmi felé zajt nem hallottam. Aggódtam a többiekért, hogy mi van velük, nem-e esett bajuk?? Talán egy félóra múlva nyílt ki az ajtó. Azonnal felpattantam és kirohantam. Egy férfi állt Yuka mellett. Mellé léptem.
- Hogy van? Megsebesült? – kérdeztem kedvesen.
- Köszönöm szépen, jól vagyok.
- Örömmel hallom. Menjen, pihenjen le. Yuka menjünk – szóltam és elindultam felfele a lépcsőn. Barátnőm követett.
Fent a felszínen füst, hamu és sebesültek tárult a szemem elé. Azonnal a sebesültekhez rohantam és elláttam a sebeiket. Mindannyian megköszönték és rám mosolyogtak. Barátaim keresésére indultam. Először Azmariára és Joshuára bukkantam rá, akik a sebesülteken segítettek.
- Jól vagytok? – kérdeztem.
- Igen.
- Satella és Chrno?
- Satella elment Remington tiszteletessel helyre hozni a kaput. Chrno pedig….- mondta volna, míg valaki közbe nem szólt.
- Rosette nővér! –hallottam meg Kate nővér hangját.
A nővérhez fordultam.
- Igen?
- Kérem, jöjjön velem – mondta szomorúan.
Mellé léptem.
- Történt valami?
- Kérem, kövessen – válaszolta.
Elindult, én pedig követtem. Szemeimmel még mindig Chrnot kerestem. Azmaria nem árulta el, hogy merre van. Kate nővérrel besétáltunk az épületbe és a sebesült részleg felé vettük az irányt. Kezdett valami nem stimmelni. Végül megálltunk egy ajtó előtt. Az ablakon nem láttam be, mert a reluxa le volt engedve.
- Most magára hagyom – felelte halkan a nővér és elment.
Az ajtóra néztem, majd megfogtam a kilincset és lenyomtam. Az ajtó kinyílt és én a számhoz kaptam a kezemet, nehogy elsikítsam magamat. A szobában Chrno feküdt a beteg ágyon, eszméletlenül. Testét több tíz kötés borította, melynek legtöbbje már lassan átázott.
A könnyeimet már nem tudtam visszafojtani, így szabad utat engedtem nekik. Remegő lábakkal közelebb léptem az ágyhoz.
- Chrno – suttogtam elcsukló hangon.
Finoman megfogtam a kezét. Hangosan felsírtam. Nagyon féltem és aggódtam, hogy vajon Chrno jobban lesz-e?
Közelebb húztam egy széket és leültem. A könnyeim már teljesen eláztatták az arcomat, de nem érdekelt. Csendben ültem és figyeltem Chrnot. Egy idő után bejött az orvos, hogy lecserélje a kötéseit. Addig én kivonultam a szobából. Kint Rinkun és Yuka várakozott.
- Hogy van? –kérdezte Yuka.
Elé léptem, átöleltem, majd sírásban törtem ki. Percekig csak zokogtam, Yuka pedig kedvesen simogatta a hátamat. Mikor kicsit megnyugodtam, elengedtem barátnőmet és leültem a padra.
- Rosszul néz ki. Nagyon sok sebe van és mindegyik vérzik. Nehezen lélegzik, arca sápadt. Félek, hogy elveszítem őt – mondtam és újból sírni kezdtem.
- Ne mondj ilyeneket! Chrno erős, fel fog épülni! – válaszolta barátnőm, majd átölelt és addig maradtunk így, míg egy kicsit meg nem nyugodtam. Egy ideig csak néztem ki a fejemből, majd Rinkunra néztem.
- Hogyan történt?
A férfi nem felelt.
- Rinkun, hogyan történt? – kérdeztem egy kicsit erőteljesebben. – Ki tette ezt Chrnoval?
Rinkun nagyot sóhajtott.
- Öt démon volt összesen. Igazság szerint nem tudom, hogy hogyan történhetett, de egyszer csak az egyik pillanatban Chrno kötött ki eszméletlenül a földön. Ketten támadtak rá, de még épp időben értem oda a többi nővérrel és atyával együtt.
- Köszönöm. Köszönöm, hogy elmondtad és, hogy a megmentésére siettél.
Már épp válaszolni akart, amikor kinyílt Chrno ajtaja és a doktor kilépett. Mindhárman odasiettünk.
- Hogy van? – kérdeztem aggódva.
- A sebei nagyon lassan gyógyulnak, az állapota stabil, de nem tudom, hogy felébred-e valaha.
Az utolsó szó szíven ütött.
- Köszönöm – köszöntem meg azért hálásan.
Még intettem barátaimnak, majd visszamentem a szobába. Visszaültem a székre, megfogtam Chrno kezét és vártam, hogy felébredjen.
(Aion szemszöge)
A hétfői nap nagyon gyorsan eltelt. A három jó madárral egész nap otthon pihentünk és vártuk az estét, hogy megtudjuk, hogyan járt el az első csapat. Igazság szerint nem láttam sok esélyét, hogy a lányt ma elfogják. Főleg, hogy mellette van Chrno is, aki biztosan nem tágít mellőle egy lépést sem. Gondolom a Magdaléna Rend is Rosette Christopher mellé állt, így még nehezebb lesz az elrablás.
Pontban éjfélkor volt találkozó az elhagyatott raktár épületben. Mikor már mindenki ott volt, akkor jelent meg csak a Sátán.
- Szép estét mindenkinek.
A helyiségben mindenki meghajolt.
- Sajnálattal kell közölnöm, hogy az első csapat elbukott. A lányt nem sikerült elrabolniuk, így további jelentkezőket várok, akik elhozzák elém a lányt.
Az épületben megint egy csomóan feltették a kezüket. Most a Nagyúr három magas, izmos démont választott ki.
- Remélem, ti nagyobb szerencsével jártok, mint az előző csapat. Sok sikert kívánok. Minél előbb hajtsátok végre a feladatot!
A három démon fejet hajtott, majd távoztak.
- Kérnék, még egy csapatot, egy másik ügy érdekében.
Újabb jelentkezők voltak, mire a Sátán négy fiatal démont választott ki.
- A többiek távozhatnak. Majd üzenek, hogy mikor lesz a következő találkozó.
Mindenki oszlani kezdett, csak mi és négy démon maradt ott. Aztán olyan dolog történt, amire nem számított egyikünk sem. A Nagyúr elszívta a négy démon erejét és lelkét. A csapatommal egyet hátrébb léptünk.
- Nem kell félnetek, rátok nem fáj a fogam. Szükségem van az életerejükre, hogy itt lehessek – nevetett fel gonoszan. – Ti az utolsó csatában fogtok fontos szerepet kapni, és ha győzünk, királyként fognak titeket kezelni. Menjetek ti is haza! Majd szólok, ha szükségem van rátok.
Mindannyian meghajoltunk és távoztunk a raktár épületből.
- Atyám, milyen gusztustalan volt – mondta Gou, mikor már a lakás utcájában jártunk.
Kora délután már az egész Rend felfegyverkezett egy esetleges támadás esetére. A stratégiák készen voltak, az összes fegyver kéznél volt, hogy azonnal használni tudjuk, ha itt az idő. Megnéztem azt a szobát, ahol el leszek zárva. Egy ablaka sem volt. Egy széket azért hozattam, hogy ne kelljen állnom. Yukával megbeszéltük, hogy ő kint fog állni az ajtó előtt és ő fog majd kiengedni, ha vége van mindennek. Sajnos még az adóvevő sem működött lent a föld alatt, így még a kapcsolatot sem tudtam tartani Chrnoval. Én is magamhoz vettem még egy fegyvert a biztonság kedvéért, ha netán bejutnának a szobába. Az ebéd nyugalomban telt el. Kate nővér három csoportra osztotta az embereket. Az első csoport állandó készültségben volt. A második pihent, míg a harmadik készen létben állt. Bejártam az egész Rend területét, megfordultam mindenhol és megköszöntem a segítségüket. Sokan visszamosolyogtak rám. Bíztak bennem, hogy megmentem őket a pusztulástól, a kegyetlen haláltól. A kertben sétáltam, mikor a fejem felett egy árny suhant el. Felnéztem az égre és egy démont pillantottam meg. Azonnal a mikrofonhoz nyúltam.
- Chrno! Készüljetek, itt vannak! – mondtam és közben elővettem a fegyveremet.
- Azonnal ott vagyunk! Menj le a szobába! – hallottam meg Chrno hangját a túl végről.
Aztán mellettem becsapódott valami. Hatalmas porfelhő alakult ki. Köhögtem. Mikor sikerült már átlátni a felhőn, egy magas démont pillantottam meg.
- Nyertem! – kiáltotta el magát! – Magtaláltam a lányt! – mondta és rám mosolygott.
- Basszus! – nyögtem és leadtam két lövést és az épület felé kezdtem el rohanni.
Két árny röpült el fölöttem, és értek földet a hátam mögött. Megfordultam. Rinkun és Chrno állt szemben a démonnal. Újabb alakok tűntek fel a démon mögött. A Rend tagjai is kiözönlöttek az épületből, kezükben fegyverekkel.
- Rosette, menj a megbeszélt helyre! – sandított hátra Chrno.
Bólintottam, majd lassan hátrálni kezdtem, bár a szívem mást diktált. Maradni akartam és harcolni akartam a többiek oldalán, móresre tanítani a démonokat, de betartom a szavamat. Megfordultam és az épület felé kezdtem rohanni. Lefutottam a pincébe, ahol már Yuka várt. Beléptem a szobába, majd becsukta mögöttem az ajtót. Leültem a székre és türelmesen vártam, hogy vége legyen az első csatának. Talán tíz percig ültem, majd felálltam és faltól falig sétáltam idegeskedve.
(Chrno szemszöge)
A szemem sarkából láttam, hogy Rosette épen eléri az épületet, ami megnyugvással töltött el.
Szembe fordultam a démonokkal.
- Álljatok el az utamból! - mondta az elől álló démon. – Vagy átadjátok a lányt harc nélkül és mi már itt sem vagyunk – felelte nevetve.
- A lány itt marad nálunk – sziszegtem dühösen.
A démon rám vicsorított, majd rám vetette magát. Harcolni kezdtünk. Egymás után mértem rá a támadásokat, de mindig kivédtem. Rinkun is neki támadt egy démonnak. A maradék hármat pedig a Rend emberi vették tűzbe. Mindenki harcolt. Minden figyelmemet a démonra koncentráltam. Egy ideig úgy látszott, hogy le tudom majd győzni, míg hátulról egy másik démon meg nem támadt. Egyszerre mértek rám támadást, ami nem tudtam kivédeni. Hatalmas erővel csapódtam be a földbe. Az oldalam nagyon fájt és vérzett is. Feltérdepeltem. Éreztem, hogy valaki közeledik. Felnéztem. Egy démon repült felém. Újabb támadást indított felém, ami elől nem tudtam elugrani, így a mellkasomat eltalálta. Felkiáltottam a fájdalomtól, majd elvesztettem az eszméletemet.
(Rosette szemszöge)
Itt lent semmi felé zajt nem hallottam. Aggódtam a többiekért, hogy mi van velük, nem-e esett bajuk?? Talán egy félóra múlva nyílt ki az ajtó. Azonnal felpattantam és kirohantam. Egy férfi állt Yuka mellett. Mellé léptem.
- Hogy van? Megsebesült? – kérdeztem kedvesen.
- Köszönöm szépen, jól vagyok.
- Örömmel hallom. Menjen, pihenjen le. Yuka menjünk – szóltam és elindultam felfele a lépcsőn. Barátnőm követett.
Fent a felszínen füst, hamu és sebesültek tárult a szemem elé. Azonnal a sebesültekhez rohantam és elláttam a sebeiket. Mindannyian megköszönték és rám mosolyogtak. Barátaim keresésére indultam. Először Azmariára és Joshuára bukkantam rá, akik a sebesülteken segítettek.
- Jól vagytok? – kérdeztem.
- Igen.
- Satella és Chrno?
- Satella elment Remington tiszteletessel helyre hozni a kaput. Chrno pedig….- mondta volna, míg valaki közbe nem szólt.
- Rosette nővér! –hallottam meg Kate nővér hangját.
A nővérhez fordultam.
- Igen?
- Kérem, jöjjön velem – mondta szomorúan.
Mellé léptem.
- Történt valami?
- Kérem, kövessen – válaszolta.
Elindult, én pedig követtem. Szemeimmel még mindig Chrnot kerestem. Azmaria nem árulta el, hogy merre van. Kate nővérrel besétáltunk az épületbe és a sebesült részleg felé vettük az irányt. Kezdett valami nem stimmelni. Végül megálltunk egy ajtó előtt. Az ablakon nem láttam be, mert a reluxa le volt engedve.
- Most magára hagyom – felelte halkan a nővér és elment.
Az ajtóra néztem, majd megfogtam a kilincset és lenyomtam. Az ajtó kinyílt és én a számhoz kaptam a kezemet, nehogy elsikítsam magamat. A szobában Chrno feküdt a beteg ágyon, eszméletlenül. Testét több tíz kötés borította, melynek legtöbbje már lassan átázott.
A könnyeimet már nem tudtam visszafojtani, így szabad utat engedtem nekik. Remegő lábakkal közelebb léptem az ágyhoz.
- Chrno – suttogtam elcsukló hangon.
Finoman megfogtam a kezét. Hangosan felsírtam. Nagyon féltem és aggódtam, hogy vajon Chrno jobban lesz-e?
Közelebb húztam egy széket és leültem. A könnyeim már teljesen eláztatták az arcomat, de nem érdekelt. Csendben ültem és figyeltem Chrnot. Egy idő után bejött az orvos, hogy lecserélje a kötéseit. Addig én kivonultam a szobából. Kint Rinkun és Yuka várakozott.
- Hogy van? –kérdezte Yuka.
Elé léptem, átöleltem, majd sírásban törtem ki. Percekig csak zokogtam, Yuka pedig kedvesen simogatta a hátamat. Mikor kicsit megnyugodtam, elengedtem barátnőmet és leültem a padra.
- Rosszul néz ki. Nagyon sok sebe van és mindegyik vérzik. Nehezen lélegzik, arca sápadt. Félek, hogy elveszítem őt – mondtam és újból sírni kezdtem.
- Ne mondj ilyeneket! Chrno erős, fel fog épülni! – válaszolta barátnőm, majd átölelt és addig maradtunk így, míg egy kicsit meg nem nyugodtam. Egy ideig csak néztem ki a fejemből, majd Rinkunra néztem.
- Hogyan történt?
A férfi nem felelt.
- Rinkun, hogyan történt? – kérdeztem egy kicsit erőteljesebben. – Ki tette ezt Chrnoval?
Rinkun nagyot sóhajtott.
- Öt démon volt összesen. Igazság szerint nem tudom, hogy hogyan történhetett, de egyszer csak az egyik pillanatban Chrno kötött ki eszméletlenül a földön. Ketten támadtak rá, de még épp időben értem oda a többi nővérrel és atyával együtt.
- Köszönöm. Köszönöm, hogy elmondtad és, hogy a megmentésére siettél.
Már épp válaszolni akart, amikor kinyílt Chrno ajtaja és a doktor kilépett. Mindhárman odasiettünk.
- Hogy van? – kérdeztem aggódva.
- A sebei nagyon lassan gyógyulnak, az állapota stabil, de nem tudom, hogy felébred-e valaha.
Az utolsó szó szíven ütött.
- Köszönöm – köszöntem meg azért hálásan.
Még intettem barátaimnak, majd visszamentem a szobába. Visszaültem a székre, megfogtam Chrno kezét és vártam, hogy felébredjen.
(Aion szemszöge)
A hétfői nap nagyon gyorsan eltelt. A három jó madárral egész nap otthon pihentünk és vártuk az estét, hogy megtudjuk, hogyan járt el az első csapat. Igazság szerint nem láttam sok esélyét, hogy a lányt ma elfogják. Főleg, hogy mellette van Chrno is, aki biztosan nem tágít mellőle egy lépést sem. Gondolom a Magdaléna Rend is Rosette Christopher mellé állt, így még nehezebb lesz az elrablás.
Pontban éjfélkor volt találkozó az elhagyatott raktár épületben. Mikor már mindenki ott volt, akkor jelent meg csak a Sátán.
- Szép estét mindenkinek.
A helyiségben mindenki meghajolt.
- Sajnálattal kell közölnöm, hogy az első csapat elbukott. A lányt nem sikerült elrabolniuk, így további jelentkezőket várok, akik elhozzák elém a lányt.
Az épületben megint egy csomóan feltették a kezüket. Most a Nagyúr három magas, izmos démont választott ki.
- Remélem, ti nagyobb szerencsével jártok, mint az előző csapat. Sok sikert kívánok. Minél előbb hajtsátok végre a feladatot!
A három démon fejet hajtott, majd távoztak.
- Kérnék, még egy csapatot, egy másik ügy érdekében.
Újabb jelentkezők voltak, mire a Sátán négy fiatal démont választott ki.
- A többiek távozhatnak. Majd üzenek, hogy mikor lesz a következő találkozó.
Mindenki oszlani kezdett, csak mi és négy démon maradt ott. Aztán olyan dolog történt, amire nem számított egyikünk sem. A Nagyúr elszívta a négy démon erejét és lelkét. A csapatommal egyet hátrébb léptünk.
- Nem kell félnetek, rátok nem fáj a fogam. Szükségem van az életerejükre, hogy itt lehessek – nevetett fel gonoszan. – Ti az utolsó csatában fogtok fontos szerepet kapni, és ha győzünk, királyként fognak titeket kezelni. Menjetek ti is haza! Majd szólok, ha szükségem van rátok.
Mindannyian meghajoltunk és távoztunk a raktár épületből.
- Atyám, milyen gusztustalan volt – mondta Gou, mikor már a lakás utcájában jártunk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)