13.fejezet: Egy mindekiért, mindeki egyért!

(Rosette szemszöge)

Hétfőn kora hajnalban keltünk és indultunk a Rendhez, hogy csökkentsük a feltűnés legkisebb kockázatát is. Satella egy időre szabadságra küldte Alfrédot, mielőtt eljöttünk volna. Chrno, Rinkun és Yuka felettünk jöttek, míg mi három kocsival igyekeztünk a Magdaléna Rend felé. Minket követett a másik két kocsi, tele őrökkel. Kate nővér megnyugodott, mikor meglátott minket épségben.
- Jó reggelt! – köszönt.
- Önnek is!
- Kérem, fáradjunk be az irodába.
Mind a nyolcan felmentünk és a helyiség különböző pontjaiban álltunk meg, vagy foglaltunk helyet.
- Idáig nem érkezett be semmiféle támadás vagy észrevétel – kezdte el a beszélgetést Kate nővér. – Úgy gondolom, hogy egész hétvégén tervezgettek és mostanság próbálnak majd támadni. Rosette nővér, magának lent a pincében kialakítottunk egy szobát, ahol meg tudja húzni magát a harcok alatt.
- Rendben – bólintottam.
- Én vállalom a feladatot, hogy vigyázok rá az ajtó előtt, ha netán sikerülne betörniük a démonoknak – szólalt meg Yuka és rám mosolygott.
- Rendben, legyen – válaszolta a nővér.
- A többieknek kint kell harcolniuk és visszaverni őket, ameddig csak lehet – mondta Chrno. – Kate nővér, beszélni kéne a többi nővérrel és atyával.
- Miért? – kérdeztem.
- Gondolom, nem szeretnénk úgy járni, mint John atyával jártunk. Meg kell kérdezni tőlük, hogy velünk tartanak-e vagy sem. Nem biztos, hogy mindenki kiállna mellettünk. Lehet, hogy egy idő után az emberek fellázadnának ellenünk és követelnék, hogy adjuk át a démonoknak Rosettet. Mert ha ez a harc alatt derül ki, akkor elveszíthetjük a harcot.
- Igen, köszönöm Chrno az ötletet. Igaza van. A reggeli mise után azonnal bejelentem – válaszolta Kate nővér.
Igaza volt Chrnonak. Még jó, hogy ő gondolt erre.
- Rinkunnal mi megpróbáljuk az erősebb démonokat kiválasztani magunknak és azokkal küzdeni.
- Köszönöm mindkettőjüknek, hogy Rosettet védelmezik – fordult a nővér Yuka és Rinkun felé.
- Ugyan, hölgyem. A barátaink és a barátokért mindent megteszünk. Őszintén szólva nem szeretnénk, ha tényleg valóra válna az, amit terveznek. Mi szeretünk az emberek mellette élni és szeretjük ezt az életet, ami nekünk megadatott – felelte tisztelettudóan Rinkun. – Hiszek benne, hogy emberek és démonok tudnak élni egymás mellett, de látom is, hogy van ilyen – nézett végig a társaságunkon.
Tényleg egy összetett csapat voltunk. Van benne olyan, aki meghalt és visszatért, van benne ékkőboszorkány is, egy szerelmes pár, melynek egyik fele démon, a másik pedig ember. S akkor még ott vannak ex-apostolok és egy angyal, plusz két démon, akik szerelmesek egymásba és szeretnek emberek közelében tartózkodni.
„- Ennél jobb, színes társaságot, még sosem láttam sem én és gondolom még a föld sem.”
Mindenki elmosolyodott Rinkun mondatán.
- Bízzunk benne, hogy sokan mellénk állnak majd – kulcsolta össze a kezét Kate nővér.
Csend telepedett az egész szobába. A nagy csendet végül a fél hetes harang törte meg, mely misére hívta az embereket. Kisétáltunk a szobából, le a kápolnába. Mi bementünk és ameddig mise volt Chrnoék kint maradtak. Az egy órás mise után Kate nővér lépett fel az emelvényre.
- Jó reggelt mindenkinek! – köszöntötte őket.
Közben behívtuk Chrnoékat, akik megálltak a fal mellett és csendben várakoztak.
- Szeretnék Önökkel közölni néhány dolgot. Gondolom észrevették, hogy démonok járkálnak az udvaron mostanság.
Halk morajlás futott végig az egész társaságon.
- Kérem, hallgassanak meg, mindent elmagyarázok, és utána Önök dönthetnek, hogy mit csinálnak.
A terem elcsendesült és mindenki a nővérre koncentrált. Halkan mi is felléptünk az emelvényre.
- Már régóta tudják, hogy Rosette nővérünk visszatért hozzánk. Azzal a céllal tért vissza, hogy megakadályozzon egy újabb katasztrófát, egy olyat, ami két évvel ezelőtt majdnem porig rombolta San Franciscót. Ezért vannak itt a démonok, azért, hogy segítsenek nekünk. Napokon belül támadás érhet minket. Démonok fognak ránk támadni és Rosettet fogják keresni, hogy felhasználják arra a célra, hogy feltámasszák a Sátánt. Gondolom, sejtik, hogy mi fog történni, ha ez bekövetkezik. Én minden erőmmel a gonosz ellen fogok harcolni. Megkérdezem Önöket. Velem és Rosettékkal tartanak, vagy békésen távozhatnak a Rendtől egy kis időre, míg lemegy ez az egész dolog? A döntés maguké. Nem von maga után semmilyen következményt, bárhogyan is döntenek. Ha maradnak nagyon hálás leszek, de tudniuk kell, hogy nehéz időszaknak nézünk elébe.
Halk sutyorgás támadt a kápolnában. Anna barátnőm pattant fel ülőhelyéről.
- Természetesen Rosette oldalán harcolunk! – kiáltott fel.
Mindenki rákapta a tekintetét. Majd elindult, mögötte két barátnőm követte. Felléptek az emelvényre.
- Maguknak is ezt kellene tenniük, hisz Rosette már mindannyiunknak segített valamiben. Mindig segítőkész, igaz, hogy néha forrófejű – itt felnevetett a fél társaság – de akkor is! Tartozunk neki ennyivel! Visszajött és a saját életét kockáztatja azért, hogy ne pusztuljon el az egész világmindenség. Úgy tudom, hogy Isten hívei vagyunk és segítünk a bajba jutottakon, hát akkor cselekedjünk ekképpen!
Teljes csend honolt egy ideig. Aztán csoda történt.
- Igaza van! Maradok és küzdök Rosette oldalán! – állt fel egy férfi.
Aztán hirtelen mindenki felállt.
- Mi is! – kiáltották.
Hihetetlenül néztem végig az egész helyiségen.
- Köszönöm mindannyiuknak! – mondtam meghatódva. – Ígérem, ha úgy alakulna, rám számíthatnak és megteszek mindent, ami tőlem kitelik.
Három barátnőm a nyakamba ugrott és szorosan átöleltek. Chrno tekintetét kerestem a tömegben. Elmosolyodtam, mikor találkozott a tekintetünk.
- Jól van, köszönöm szépen mindenkinek! – szólalt meg Kate nővér. – Javaslom, azonnal álljunk neki kidolgozni terveket és stratégiákat. Folyamatosan álljanak készültségben!
- Igenis! – kiáltották egyszerre.
Kate nővér még elmondta nekik, hogy én el leszek zárva a pincében, hogy ne tudjanak megszerezni maguknak.
Egy idő után oszlani kezdett a tömeg és én hálásan néztem mindenki után. Mi is feloszlottunk. Chrno és én a stratégiát kidolgozókhoz mentünk segíteni. Satella Remington tiszteletessel visszamentek Kate nővérrel együtt az irodába és óránkénti jelentést kértek mindenkitől. Rinkun, Yuka, Azmaria és Joshua a fegyverkezőknél segítettek be. Mindenki a saját dolgát csinálta és az összecsapásra készült fel.

12.fejezet: Egy felejthetetlen hétvége

(Aion szemszöge)

Éjfélkor a megbeszélt helyen jelentem meg a társaimmal együtt. Mindenki azt találgatta, hogy vajon kitalálhatta meg a lányt. Az egész helyiséget sustorgás töltötte be. Érkezésünk után nem sokkal a nagyúr is megérkezett. Mindenki fejet hajtott.
- Jó estét mindenkinek, ezen a csodás estén! Gondolom megkaptátok a hírt, hogy megtalálták az illetőt, akit kerestünk. Szeretnék gratulálni Aionnak és kedves csapatának a gyors cselekedésükért. Kérlek, fáradjatok ide mindannyian a jobbomra.
Megnyílt előttünk az út és mindenki irigykedve nézett ránk. Társaim mögöttem jöttek utánam.
- Nagy uram – hajoltunk meg mind a négyen, mielőtt elfoglaltuk volna a helyünket.
- Nos, ezzel megvolnánk, térjünk át egy fontosabb dologra. A keresett személy pedig egy nő. A neve Rosette Christopher. Két évvel ezelőtt halt meg apostolként, majd egy hónappal ezelőtt visszatért az élők közé. Hogy hogyan és miért az még számomra is titok. Árva, szülei nincsenek csak egy testvére van. Jelenleg New Yorkban tartózkodik, ki tudja mennyi ideig, mert utána lehetséges, hogy elhagyja a várost. Szóval, gyorsan kell cselekednünk. Szeretnék először is egy csapatot, aki önként vállalkozik arra, hogy elsőként próbálja a színem elé hozni ezt a nőt.
Azonnal több tízen rakták fel a kezüket. Végül egy öt fős társaságot választott a Sátán.
- Ti vagytok az elsők, akik elém hozhatjátok a lányt. A támadást hétfőn hajtsátok végre, addig is találjatok ki valami ötletet, hogyan akarjátok elrabolni. Élve kell a lány. A koordinátákat holnap elküldöm nektek, hogy merre találjátok a személyt. Addig a többiek türelemmel várnak, míg a csapat véghez nem viszi a feladatot. Mindenkinek meg lesz, majd a maga szerepe. Most mehettek. Hétfőn találkozunk újra itt, ebben az időpontban. Akkor kiderül, hogy sikerrel járt-e az első csapat.
A tömeg oszlani kezdett. Szemeimmel az első csapatot figyeltem, akik büszkén hagyták el a raktár területét. Elmosolyodtam.
- Hétfőn kiderül, hogy sikerrel járnak-e, de nem hiszem. A Magdaléna Rend egy elég erős Rend, de egy idő után ők maguk fognak nekem segíteni.
- Mire akar célozni, nagyuram? – kérdeztem felé fordulva.
- Kedves Aion barátom, egy idő után az emberek elfáradnak vagy inkább feladják a személyt, ha nem akarnak meghalni. A saját életük fontosabb, mint egy vadidegené – válaszolta kacagva.
„- Én azért ebben nem vagyok teljes mértékben biztos.” – gondoltam.
- Jól van. Menjetek haza, ti is pihenjétek ki magatokat. Nagy szükségem lesz rátok egy idő után – mondta, majd köddé vált.
Megfogadtuk a tanácsot és hazamentünk.

( Rosette szemszöge)

Szombat reggel Chrno karjaiban ébredtem. Felnéztem rá, de még ő az igazak álmát aludta. Elmosolyodtam. Kint már a madarak csiripeltek, köszöntve a felkelő napot. Finoman a kezét simogattam. Mocorogni kezdett, attól féltem, hogy felébresztem, végül aztán csak még közelebb húzott magához.
„- Ha most nem kéne Aionnal harcolni, gondolom, valahol vidéken élnénk békében és nyugalomban, távol mindentől” – gondoltam az arcát tanulmányozva.
Talán fél óra múlva Chrno ébredezni kezdett. Kinyitotta szemeit és elmosolyodott, mikor meglátott.
- Jó reggelt! – köszöntem.
- Neked is! Mennyi az idő? – kérdezte.
- Nem tudom, de szerintem lassan reggeli van, mert mint hallom a többiek is már fent vannak.
Kintről halk sutyorgás hallatszottak be.
- Szerintem is. Jól aludtál?
- Még sosem aludtam ilyen jól, mint ma este.
Összemosolyogtunk.
- Megyek, hogy áttudjál öltözni. Majd lent találkozunk reggelinél – állt fel mellőlem, kinyitotta az erkély ajtót.
Kintről kellemes idő jött be a szobába, finom virágillatot hozva magával. Chrno átszökkent a saját erkélyére. Bementem a fürdőbe átöltözni. Meglepődtem, mikor a sebem nem fájt annyira. Levettem a kötést és meglepődtem, már alig látszódott belőle valami. Egy kis karcolásnak tűnt az egész.
„- Ez meg hogyan?” – képedtem el. „- Majd utána járok a lányoknál.”
A seb gyors gyógyulásának köszönhetően, sokkal vidámabb voltam és könnyebben is tudtam mozogni.
Felöltöztem, majd lementem az étkezőbe, ahol Azmaria, Satella és Yuka volt ott.
- Jó reggelt! – köszöntem nekik.
- Neked is.
- Megkérdezhetem, hogy mivel lett bekenve az oldalam tegnap? – kérdeztem leülve egy székre.
- Persze. Ez a krém a hegységekben készült egy kis faluban, gyógynövényekből. Segíti a seb tisztán tartását és mihamarabbi gyógyulását – válaszolta Yuka.
- Értem. Köszönöm szépen. Nagyon hatásos. Már csak egy kis karcolás látszik.
- Az a jó. Ugyan, semmiség – legyintett, miközben friss kenyeret rakott az asztalra.
Kipillantottam az ablak előtt, ahol egy őr haladt el. Kate nővér tíz embert hagyott itt a biztonságom érdekében tegnap. Felsóhajtottam. Yuka kisétált az előszobába és belekapaszkodott a korlátba.
- Kész a reggeli! – kiáltott fel a fiúknak.
Néhány perccel később beszélgetve jött le a három fiú. Helyet foglaltunk az asztalnál és neki álltunk reggelizni.
- És, ma mit csinálunk? – kérdezte Azmaria.
- Az idő nagyon jó, lehetne kinti programot csinálni – szólaltam meg én is.
Satella elmosolyodott.
- Nekem van egy ötletem. Majd reggeli után megmutatom nektek – mondta.
Mindannyian kíváncsian néztünk rá egy ideig, majd újra a reggelire koncentráltunk. Az étkezés után, segítettünk Alfrédnek rendet tenni, majd a hátsó udvar felé vettük az irányt. Satella kilépett a teraszra és mi teljesen ledöbbentünk a látványon. Már itt voltunk egy ideje, de nem vettük észre, hogy a hátsó udvaron egy medence áll.
- Mióta van ez itt? – kérdeztem.
- Már vagy öt éve – válaszolt barátnőm.
- De hát idáig nem is láttuk.
- Persze, hogy nem, mert le volt takarva. Nos, mit szóltok az ötlethez?
Végig néztem a társaságon. Mindenki szája fülig ért, úgy mosolyogtak.
- Úgy látom, hogy mindenki benne van – válaszoltam mindenki helyett.
- Akkor jó. Van itthon néhány fürdő ruhám, szerintem pont annyi, ahányan vagyunk. Gyertek, mindenkinek adok egyet – felelte barátnőm, majd nevetésben tört ki, mikor mindenki egyszerre tódult befele a házba.
Satellának igaza volt. Mindannyiunknak talált fürdő ruhát, így elvonultunk a saját szobánkba és átöltöztünk. A vállamra dobtam még egy törülközőt, majd leindultam a medencéhez. Ott már javában ment a poénkodás és egymást lökdösték be a medencébe kinevetve a másikat. Leesett az állam, mikor megláttam Remington tiszteletest is a medencében. Lepakoltam az egyik székre és kacarászó barátaimat néztem.
- Jól elvannak, mi? – kérdezte mellettem egy alak.
- Az ám. Jó hallani a nevetésüket – néztem fel Rinkunra.
- Ühüm – helyeselt ő is.
A tekintetem újra a többiekre tévedt nagy hibámra, ugyanis Rinkun felkapott és a medence felé kezdett el vinni.
- Rinkun, azonnal tegyél le! – vertem a hátát. – Ne merészeld meg tenni, mert legközelebb seggbe lőlek – mondtam, de süket fülekre talált a papolásom.
Végül nagy csobbanással landoltam a vízben. A víz először hideg volt, aztán miután hozzászoktam, igazán kellemes volt egy ilyen meleg időben. Feljöttem a víz felszínére. Rinkun most Yukát dobta be a vízbe, aki prüszkölve jött fel a felszínre. Aztán már csak azt vettem észre, hogy Rinkun repül, majd ő is a vízben köt ki, köszönhetően Chrnonak. Kitört belőlem a nevetés, mikor megláttam Rinkun bosszús arcát. Kimásztam a vízből, hogy két szusszanásnyi pihenjek, de nem sikerült ugyanis Chrno felkapott az ölébe és beugrott velem együtt. Mérgesen vártam, hogy feljöjjön a felszínre, de mikor előbukkant újra nevetésben törtem ki. A haja teljesen az arcához tapadt és olyan volt, mint egy zombi. Még egy ideig a vízben lubickoltam, majd kimentem napozni. A többiek nevetése betöltötte az egész levegőt. Az egész nap fantasztikusan telt. Még naplemente után is kint voltunk és beszélgettünk. Kihoztunk egy asztal, amit körbe ültünk és kint fogyasztottuk el a vacsorát. A járőrözőket is meghívtuk, hogy egyenek velünk. Mindig volt valaki, aki elbénázta az ennivaló szedést, így volt mindig valamin nevetni.
Ahogy körbe pillantottam egy boldog társaságot láttam. Még akkor is kint ültünk, mikor már a csillagok ragyogtak felettünk. Talán már éjfél fele járhatott az idő, mikor visszapakoltunk mindent és elmentünk aludni. Vasárnap mindenki a saját szobájában volt, vagy inkább mondjuk úgy, hogy mindenki a saját szobájában volt a párjával. Egyikünknek sem volt kedve a többiekhez, így mindenki a saját kis dolgával volt elfoglalva. Az egész ház csöndes volt. Még az étkezésre se mentünk le, Alfred hozta fel nekünk. Nem tudom a többiek mivel foglalatoskodtak, de mi könyvet olvastunk vagy éppen aludtunk, ha úgy kívántuk. Talán, azért volt ilyen ez a nap, mert tudtuk, hogy nehéz napoknak nézünk elébe. Mindannyian.

11.fejezet: Hogy én milyen ostoba vagyok

(Rosette szemszöge)

A válasz váratlanul ért és teljesen letaglózott. Elengedtem a férfit és hátrébb léptem néhány lépést.
- Miért? – folytatta tovább Remington helyettem, kemény hangon. – Miért pont Őt?
- A Sátán olyan embert keresett, aki előző életében apostol volt, de meghalt, majd visszatért a holtak közül.
- Mit akarnak tenni vele?
- Azt már én sem tudom, de úgy gondolom, hogy nagy tervei vannak vele a nagyúrnak. Úgy sejtem, hogy a feltámadásához kell neki, de maguk milyen kíváncsiak! – szakadt ki belőle a nevetés.
Ameddig csak tudtam, eltávolodtam a férfitól, majd mikor a falnak ütköztem, lecsúsztam és befogtam a fülemet.
„- Engem akart. Mindvégig én voltam a célpont. Megint.”
Felrémlettek a két évvel ezelőtt történt események. A stigmák. A sok fájdalom és ártatlan halott. Felsikítottam, majd zokogásban törtem ki. Éreztem, hogy valaki leguggolt hozzám és magához ölelt. Csak sírtam és sírtam. Nem akartam újból átélni azt a sok fájdalmat.
„- Miért pont én?”
- Css, Rosette. Nyugodj meg – simogatott finoman Chrno.
Felnéztem a szemeibe.
- Nem akarom újból azt a sok fájdalmat átélni - zokogtam.
- Tudom. Itt vagyunk, vigyázunk rád!
Aztán hirtelen fordult a kocka és elapadtak a könnyeim, egyik pillanatról a másikra. Utáltam sírni, főleg mások előtt. De most nagyon dühös voltam, ezért a félelem elszállt belőlem, helyébe bátorság ereszkedett.
- Kérlek, segíts felállni – kértem meg Chrnot.
Óvatosan felhúzott, majd az asztalhoz léptem. Közelebb léptem a férfihez. Mélyen a szemébe néztem.
- Ha netán találkozik Aionnal, üzenem neki, hogy meg fogom ölni. Azért jöttem vissza, hogy egyszer és mindenkorra a pokol egyik bugyrába űzzem! – kiáltottam a férfi arcába.
A többiek teljesen ledöbbenve figyelték a hangulatváltozásaimat. Elindultam az ajtó felé.
- Menjünk innen!
Elindultam a lépcsőn fölfelé, Chrno segítségével. A többiek követtek minket. Felmentünk Kate nővér irodájába. Leültem a kanapéra, hisz' még nem tudtam sokat állni.
- S most mi lesz? – kérdezte Azmaria.
- Nagyobb készültséget rendelek el. Őröket küldök a Harvenheit villához is, hogy vigyázzanak magukra, bár úgy gondolom, nem ártana, ha visszajönnének a Rendhez, itt ugyanis többen tudunk vigyázni magára, Rosette nővér. A többit bízza csak ránk.
- Nem fogom tétlenül nézni, ahogy Aion és a többi démon kivégzi a fél emberiséget azért, hogy megtaláljon engem. Harcolni fogok, ha kell az életem árán is, de mielőtt én meghalnék, addigra Aion már rég halott lesz, a Sátánnal együtt.
- Már pedig, ha tetszik, ha nem, ez lesz most, Rosette – szólalt meg először Satella komoly hangon.
Rákaptam a tekintetemet.
- Hogy mondtad? – kérdeztem fölállva, mérgesen.
- Jól hallottad. Szépen visszahúzódsz egy szobába és ki fogod várni, hogy a csatának vége legyen.
- Micsoda?
- Nem azért jöttél vissza, hogy egy hónap után megölesd magad. Feladatod van, amit végre kell hajtanod! – mondta lecsukott szemekkel.
- Igaza van. Így lesz a legjobb. Mindannyiunknak – felelte Chrno.
Hitetlenkedve néztem végig a szobában lévőkön, akik egyet értettek Satella ötletével. Joshuára néztem.
- Ugye te nem?
- Sajnálom, Rosette. Boldog vagyok, hogy visszatértél és nem szeretnélek újból elveszíteni, így támogatom az ötletet.
- Ezt nem hiszem el – lépkedtem hátrafelé, majd megfordultam és kirohantam a szobából, sírva.
Többen utánam kiáltottak, de nem foglalkoztam vele. A sebem is lüktetett, talán fel is szakadt, de nem érdekelt. El akartam tűnni innen, minél előbb.
„- Hogy tehették ezt velem? Mindannyian ellenem fordultak.”
Nem figyeltem, hogy merre visz a lábam. Végül nekimentem egy ajtónak, ami kinyílt. A kápolnában találtam magamat. Becsuktam az ajtót és az egyik sötét sarokban leültem a földre, a falnak dőlve. Az egész helyiséget csak a lihegésem töltötte be. Az oldalam nagyon fájt és éreztem, hogy a vér lecsörgedezik az oldalamon. A kezembe temettem az arcomat.
„- Mondd, Istenem, miért? Mért teszik ezt velem?”
„- Mert a barátaid és féltenek, mindennél és mindenkinél jobban, még az életüknél is jobban” – mondta egy hang a fejemben.
Először meglepődtem, majd mikor rájöttem, hogy Istennel beszélgetek, megnyugodtam.
„- Nem akarom, hogy a barátaimnak valami baja essen, miközben engem védelmeznek. Nem akarok újból elveszíteni senkit.”
„- Tudom, ezért tedd azt, amit kérnek tőled. Hidd el, csak védeni akarnak. Emlékezz, hogy mi a feladatod! Ha most veszítesz, az egész világ meghal! Tartogasd az erődet az utolsó támadásra, ott minden erődre és a barátiadra is szükséged lesz! Bízz bennük!” – mondta még, majd elhalkult a hangja a fejemben.
„ – Igaza van. Én meg gyerek módjára viselkedtem. Ostoba vagy, Rosette!” – róttam meg magamat, majd felnevettem.
Letöröltem a könnyeimet az arcomról. Óvatosan felálltam. A ruhám oldala lassan már úszott a vérben. Megszédültem és elveszítettem az egyensúlyomat. Éreztem, hogy még valaki idejében elkap, mielőtt elesnék. Aztán minden elsötétedett előttem.
Mikor újból kinyitottam a szememet, a szobámban találtam magamat. Yuka ült az ágyam mellett, egy széken.
- Szia - köszöntem halkan.
- Neked is. Csak óvatosan! – lépett mellém, mikor látta, hogy fel akarok ülni az ágyban. – Te aztán nem vagy semmi! Kemény fából faragtak. Hallottam, mit műveltél a Rendnél.
- Gyorsan híre ment – sóhajtottam fel.
- Azmaria mondta, meg Chrno arcára is rá volt írva. Nem kicsit volt rád dühös. Azt hiszem, hogy most nagyon túllőttél a célon ezzel a dologgal.
Lehajtottam a fejemet. – Tudom, és nagyon sajnálom.
- Hát, sok sikert kívánok a beszélgetéshez. Azt hittem felrobban, mikor belépett az ajtón. Számolj azzal, hogy nem úszod meg könnyen.
- Gondolom, de megérdemlem, amilyen felelőtlen vagyok.
Elmosolyodott, majd felállt. Az ajtó felé indult.
- Hova mész? – kérdeztem.
- Azt a feladatot kaptam, hogy amint felébredsz, szóljak a többieknek.
- Értem.
Yuka leszólt a többieknek, akik a nappaliban várakoztak. Egyesével léptek be az ajtón. Azmaria odaszaladt hozzám és leült az ágyra.
- Nagyon megijesztettél, Rosette! – mondta barátnőm. – Nagyon sok vért veszítettél, még időben találtunk rád.
- Tudom, és nagyon sajnálom –válaszoltam lesütött szemekkel. Felnéztem és Chrno szemét kerestem, de ő egy pontot bámult a szőnyegen. – Mit sikerült megbeszélni, míg eszméletlen voltam?
- Semmit. Úgy gondoltuk, hogy megvárjuk, míg felébredsz, és akkor majd folytatjuk a beszélgetést veled együtt – felelte Satella.
- Köszönöm.
- Nos, ott tartottunk, hogy Téged biztonságba helyezünk, ha csatára kerül a sor. Végül úgy döntöttünk Kate nővérrel, hogy egy ideig vehetsz csak részt a harcokban. Ha nagyon eldurvulna, kimentünk téged. Valaki…
- Nem, köszönöm. Elfogadom az eredi tervet – néztem Kate nővér szemébe, aki először meglepődött, úgy, mint a többiek, majd elmosolyodott.
- Rendben – válaszolta. – Ezt a hetet még töltse itt a villában, de kérem, hétfőn azonnal költözzön vissza a Rendhez a többiekkel együtt – nézett végig a szobán. – A többit hétfőn kitaláljuk ott. Addig is, egy tíz fős csapatot itt hagyok a biztonság kedvéért. Ha bármi baj van, kérem, hívjanak.
- Természetesen – válaszoltam, majd Kate nővér elhagyta a szobát.
Lassan mindenki kisétált a szobából, még Yuka tátogott egy „sok sikert”, majd miután kiment mindenki, az utolsó becsukta az ajtót és kettesben maradtunk Chrnoval. Még mindig kerülte a tekintetemet. Arcáról a düh csak úgy sugárzott.
- Chrno – kezdtem halkan.
- Belegondoltál egyáltalán abba, hogy meg is halhattál volna? – kérdezte dühösen. – Tudod mennyi vért vesztettél? Nagyon sokat, ami odáig vezetett, hogy majdnem elveszítettelek – felelte elhaló hangon.
- Tudom. Hülyén viselkedtem.
Észrevettem, hogy elindult felém, majd felült az ágyra, magához húzott és átölelt. Csendben ölelt, mikor megéreztem valami nedveset az arcomon. Felpillantottam. Újabb könnycsepp esett az arcomra.
- Kérlek, ne haragudj – mondtam.
Soha nem láttam még Chrnot sírni, de a látvány nagyon fájt. Aggódott értem, még a saját életénél is jobban.
- Ígérd meg, hogy nem csinálsz több ilyen őrültséget! Nem akarlak elveszíteni újból. Egyszer elég volt.
- Megígérem – suttogtam, de ekkor még nem tudtam, hogy meg fogom szegni.
Összemosolyogtunk. Chrno kényelmesen elhelyezkedett, én pedig hozzábújtam és a karjaiban aludtam el.

10. fejezet: A besúgó

(Aion szemszöge)

Sajnos a tervem nem úgy sikerült, ahogy terveztem, hála a két idegen démonnak, akik megleptek. Dühösen hagytam ott a villát. A csendes városban sétáltam. Befordultam az utolsó sarkon a lakás felé, mikor észrevettem, hogy követnek. Megtorpantam és hátra néztem.
- Mit akarsz?
- Aion nagyúr, információkat hoztam Önnek – szólalt meg térdet hajtva előttem a férfi.
Undorodva néztem végig a halandón, akiket szívből megvetettem.
- Halljam, mi oly fontos információd van a számomra?
- Arról a személyről, akit a fél démon világ keres.
Kikerekedtek a szemeim.
„- Vajon, honnan tudhat ez bármit is?”
- Honnan tudom, hogy nem csapsz be?
- A Magdaléna Rend egyik tagja vagyok.
Elkaptam a torkát és a falhoz vágtam.
- S mi van akkor, ha ez egy csapda?
- Az életemre esküszöm, hogy nem az – nyögte.
Egy aktát vett elő.
- Ebben minden benne van. Az egyik irat között találtam ma és lemásoltam. Gondoltam, jól jönne az Úrnak.
Elvettem az aktát és eleresztettem. Kinyitottam a dokumentumot és ledöbbentem. Egy ismerős, mosolygós arc nézett vissza rám a fényképről. A férfira pillantottam.
- Miért segít nekem?
- Mert az a nő démonokkal barátkozik és undorítónak tartom. A Magdaléna Rend nem démon ellátó központ. Talán maga segíthetne, hogy megszabaduljunk tőle.
Gonosz mosoly ült ki az arcomra.
- Köszönöm az infókat. Később még szükségem lehet magára. Majd jelentkezem.
- Köszönöm – hajolt meg előttem és visszaindult.
Nem hazudott, azt ugyanis azonnal kiszúrtam volna. Intettem, majd a lakás felé indultam. Épp, hogy beléptem az ajtón megéreztem a gonosz jelenlétét. Három bajtársam lehorgasztott fejjel várakozott az egyik fal előtt. Meghajoltam a nagyúr előtt.
- Megtaláltam – feleltem és átnyújtottam az aktát.
Elvette tőlem és olvasni kezdte az adatokat.
- Köszönöm, Aion. Téged és a csapatodat a jobb kezemmé teszlek – szólalt meg először, majd a lelkek felé fordult. – Közöljétek az összes démonnal, hogy meg van a lány. Gyűlést tartok, holnap éjszaka éjfélkor a szokásos helyen.
Visszanézett az aktába, elmosolyodott, majd köddé vált.
- Megcsináltuk! – kiáltottak fel a fiúk boldogan.
Mosolyogva vonultam el a szobámba.

(Rosette szemszöge)

Reggel az ágyamban ébredtem. Láttam, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Gondolom Chrno hagyta úgy a biztonság kedvéért. Lentről már az evőeszközök csörgése hallatszódott fel. Elmosolyodtam. Megint én voltam az, aki tovább aludt a többieknél. Óvatosan kimásztam az ágyból, ügyelve a sebemre. Arcot mostam, majd felöltöztem. Lassan elindultam a folyóson. Épp Yuka lépett ki az egyik ajtón. Összemosolyogtunk.
- Jó reggelt! – köszöntem.
- Neked is! Segíthetek? – kérdezte, mikor a lépcsőhöz értünk.
- Igen, köszönöm.
Megfogta a karomat és úgy lépkedtünk lefelé.
- Köszönöm, hogy éjszaka idesiettetek.
- Ugyan, semmiség. Egy jó barátra mindig lehet számítani – mosolyodott el.
- Régóta ismeritek egymást Rinkunnal?
- Három évvel ezelőtt futottunk össze egy bárban. Sokat mesélt magáról akkor ott. Sok közös dolog volt bennünk, ezért úgy döntöttem, hogy vele tartok, bárhova is megy.
- Szerelem első látásra? – kérdeztem kicsit kíváncsian. Mikor egy ideig nem felelt megszólaltam. – Ne haragudj, nem akartam tolakodó lenni – sütöttem le a szememet.
- Semmi baj. Igen, az volt. Azért ti párosotok sem semmi – felelte mosolyogva, visszaütve a labdát.
- Tudom. Gondolom Chrno elmesélte a barátságunk történetét.
- Barátság? Szerintem ennél sokkal többről van szó.
- Ennyire látszik? – kérdeztem kicsit elpirulva.
- Chrnon csak az veszi észre, aki elég jól ismeri. Mi csak néhány napot töltöttünk el együtt, mégis elég volt annyi idő, hogy megismerjem, mi van az arcára írva.
- Ilyen egy igazi barát – mondtam mielőtt beléptünk volna az étkezőbe.
Az érkezésünkre mindenki felkapta a fejét és elmosolyodtak.
- Jó reggelt! – köszöntünk egyszerre Yukával, majd felnevettünk.
Az asztalnál külön váltunk, én Azmaria mellett foglaltam helyett, míg Yuka Rinkun oldalán. A hangulat nagyon jó volt, úgy látszik mindenki megtalálta a közös hangot az érkezőkkel. Reggeli után egyből indultunk a Rendhez. Rinkun és Yuka otthon maradtak kipihenni az utazás fáradalmait. Mikor megérkeztünk az udvaron Kate nővér várt ránk aggodalmas képpel, oldalán Remington tiszteletessel.
- Történt valami? – kérdeztem rosszat sejtve.
- Igen. Nagyon súlyos ráadásul. Kérem, kövessenek – mondta és a pince felé indult meg.
Utána eredtünk mindannyian.
- A pincében szoktuk általában tartani a kihallgatásokat – kezdte a nővér.
- Kihallgatásokat?
- Igen. Tegnap este, az egyik járőröző kocsi utasai érdekes dologra lettek figyelmesek. Az egyik társunk, John atya egy aktát nyújtott át Aionnak.
Teljes csönd és meghökkenés követte a dolgot.
- Még nem kezdtük el a kihallgatást, magukra vártunk. Az orvos beadott neki egy igazság szérumot úgy fél órával ezelőtt. Bízzunk benne, hogy használni fog.
Beléptünk egy szobába, ahol két ember ült műszerek előtt. A falon egy ablak volt, melynek másik oldalán egy férfi ült egy asztal előtt. A helységbe belépett Remington tiszteletes és helyet foglalt a férfival szemben.
- Jó reggelt John.
- Önnek is tiszteletes.
- Tudja, hogy miért van itt?
- Igen, azért mert rajta kaptak, hogy információt szállítók az ellenségnek – felelte John.
- Úgy látom bevált a szérum – mondtam.
- Igen. Mondja el nekem John, hogy mi volt az információ.
- Egy teljes akta volt.
- Milyen akta?
- Rosette Christopher másolt aktája.
A döbbenet úrrá lett rajtam és az egész helyiségen.
„- Az én aktám? Hisz abban benne van minden. De minek kellett az neki?”
Kivágtam az ajtót, átsétáltam a másik elé. Nagy erővel kinyitottam azt is és beléptem a szobába. Remington tiszteletes felpillantottam rám. Szemeimmel csak Johnt néztem.
- Üdvözletem, Rosette nővér – köszönt a férfi mosolyogva.
Közelebb léptem és az asztalra csaptam.
- Miért vitte el az aktámat Aionnak? – kérdeztem dühösen.
- Mert segíteni akarom a nagyúr minden tervét.
- S mi lenne az?
- A nagyúr a Sátánnak segédkezik, hogy Ő feltámadhasson és bosszút állhasson a fentieken és én mindenben segítek, amire a nagyúr megkér, cserébe ő pedig megöli, azokat kik bemocskolják a Magdaléna Rend becses nevét.
Egyre dühösebb lettem. Aztán eszembe jutott valami.
- Kit keres Aion?
- Nem csak Aion, hanem a fél démon világ, de gondolom mára már maga a Sátán is tudja.
- Kit? – ragadtam meg a gallérját.
- Hát nem egyértelműek a jelek? Nem mást, mint magát, Rosette Christopher – nézett rám mosolyogva.

9.fejezet: Az éjszakai látogatók

(Rosette szemszöge)

Szerda éjszaka volt a legnehezebb elaludnom a sebem miatt. A csütörtök esti lefekvés már könnyebben ment. Érdekes módon itthon voltam, és mégis olyan fáradt voltam, hogy amint letettem a fejemet a párnára azon nyomban elaludtam. Éjszaka közepén arra riadtam fel, hogy valaki figyel. Kinyitottam a szememet, először meglepődtem, majd a fegyverem után kaptam, de sajnos nem értem el, ugyanis a kedves kis vendégem hozzá vágott a falhoz, és ott is tartott. A sebem lüktetett a hirtelen jött mozdulattól.
- Aion – sziszegtem.
- Jó estét! Nagyon sajnálom, hogy felébresztettem, ilyen késői órában. Szeretnék néhány dolgot megtudakolni.
- Én neked egy árva szót sem mondok el! – préseltem ki magamból.
Ujjai megszorították a nyakamat.
Elmosolyodtam.
- Ha megölsz, akkor sem árulók el semmit – suttogtam már.
- Majd kiderül – mondta.
Hirtelen kivágódott az ajtó, és Chrno lépett be rajta.
- Aion! – kiáltotta.
Hallottam, hogy a többiek is közelednek a szobához.
Chrno már támadásba lendült volna, de Aion egy támadással a földre terítette őt és az ajtón belépő barátaimat is.
Visszanézett rám.
- Utoljára kérdezem meg, segítesz nekem vagy sem? – kérdezte, majd magához rántotta Azmariát a torkánál fogva.
Barátnőm fuldokolni kezdett.
- ELÉG! – sikítottam. – Mit akarsz?
- Rosette, ne mondj neki semmit - nyögte Azmaria.
Aion elmosolyodott, és barátnőmet a többiekhez vágta.
- Okos kislány – dicsért meg, az arcomat simogatva. – Nos, ott tartottam, hogy keresek valakit, aki.. – félbe szakította a mondani valóját, és kinézett az ablakon.
Szemei összeszűkültek.
- A pokolba! – káromkodta el magát. Visszanézett rám. – Ígérem, még később találkozunk, Mária Magdaléna. – Azzal köddé vált.
Leestem a földre. Éreztem, hogy a sebem felszakadt, és ömlött belőle a vér, de egyszerűen teljesen a sokk alá kerültem. A külvilág egy időre megszűnt körülöttem létezni.
„- Vajon, honnan tudta meg, hogy itt vagyunk?”
Aztán mozgásra és hangokra lettem figyelmes. Többen a nevemen is szólítottak. Pislogtam kettőt és kitisztult a látásom. Először Chrno aggódó arcát láttam meg, ami felderült, mikor ránéztem.
- Jól vagy? – simogatta meg az arcomat.
Az ő keze puha volt és kedvességet árasztott, míg Aioné gonoszságot. Megborzongtam.
- Igen, persze.
Óvatosan felsegített, és felültünk az ágyra. Közben a többiek is felálltak a földről. Rájuk pillantottam.
- Jól vagytok?
- Igen.
- Azmaria ellátod a sebemet? Felszakadt.
- Persze.
A fiúk addig kivonultak a szobából, míg barátnőim helyre hoztak. Kipillantottam az ablakon. Kint még teljes sötétség honolt.
„- Honnan tudhatta meg, hogy itt vagyunk?” – tettem fel a kérdést magamnak egyfolytában.
- Készen vagyunk.
- Köszönöm. Szeretnék lemenni, telefonálni.
A lányok felsegítettek, majd támogattak nehogy elessek. Kint a folyóson Chrno vett az ölébe, és sétált le az előszobába. Alfred várakozott ránk. Rápillantottunk.
- Uram, itt van egy fiatalember és egy hölgy, Önt keresik. Beengedhetem őket?
- Igen, köszönöm Alfred.
Kíváncsian néztünk az ajtó felé.
- Chrno, kik ezek? – kérdezte Satella az ékköve felé nyúlva.
- Amint belépnek, elmagyarázok mindent. Nem lesz semmi baj, Satella.
Kinyílt az ajtó, és egy férfi lépett be egy nő társaságában. Azonnal kiszúrtam. Démonok voltak. Chrno lábra állított, megfogta a kezemet, átölelte a derekamat, és közelebb sétáltunk az érkezőkhöz.
- Jó estét mindenkinek! Elnézést a késői zavarás miatt – szólalt meg a férfi kedvesen.
- Nektek is! Örülök, hogy megérkeztetek! Rosette, szeretném neked bemutatni Yurát és Rinkut, akiket múlthéten ismertem meg, mikor információkat gyűjtöttem.
„- Szóval ezek az új barátok.”
Elmosolyodtam.
- Örvendek, Rosette Christopher vagyok – ráztam kezet a két vendéggel.
Mivel Chrno bízott ezekben a démonokban, így én is és a többiek is megbíztunk bennük, ezért mindenki sorjában bemutatkozott. Még Satella is megenyhült.
- Fáradjanak beljebb – szólalt meg a nappali felé mutatva.
Mindenki megmozdult és a helyiség felé vette az irányt. Mi szép lassan sétáltunk be és foglaltunk helyet az érkezőkkel szemben a kanapén.
- Ne haragudj Chrno, hogy ilyen későn zavarunk, de ide fele jövet megéreztünk egy démont, így jobbnak láttuk mégis ide sietni.
- Épp jókor jártatok erre. Aion itt volt.
- Hogyan? – lepődtek meg. – Mit akart itt?
- Azt még mi sem tudjuk. Éjszaka közepén tört rám, mikor aludtam. Egyikünk se tudott védekezni. Én azt nem tudom megérteni, hogy hogyan talált ránk, hisz ez a terület nem tartozik a Rendhez. Mindig azt hajtogatja, hogy keres valakit, de mire kiderülne, hogy kit, állandóan felszívódik – mérgelődtem.
- Mi sem jutottunk semmire az elmúlt időben. A felsőbb körökbe egyszerűen most nem lehet bejutni, bármivel is próbálkoztunk. Aztán néhány nappal ezelőtt valami gonosz erő mozgásba lendült – mondta Yuka.
- Igen, azt én is éreztem.
Egy ideig még a beszélgetésre figyeltem, majd Alfrédet megkértem, hogy hozza nekem oda a telefont. Feltárcsáztam a Rendet, ahol az ügyeletes vette fel. Azonnal Kate nővért kértem. Amint kapcsolták és felvette a nővér, elmeséltem a történteket. Teljesen ledöbbenve állt a dolgok előtt. Megkért minket, hogy reggel fáradjunk be mindannyian, és majd akkor ott mindent részletesen elmesélünk. Kimerülten dőltem hátra a fotelben, csukott szemekkel.
- Fáradt vagy. Aludnod kéne – szólalt meg mellettem Chrno.
- Nem sokára itt van a reggel – ásítottam, már félig aludva.
Éreztem, hogy felvesz a karjába, de már nem sok erőm volt tiltakozni. Yuka és Rinkun elmosolyodtak a párosunkon.

(Chrno szemszöge)

- Ha nem haragszotok, elteszem aludni, nagy szüksége van rá. Súlyos sebet szerzett az Aionnal való harcban tegnapelőtt.
- Komolyan? – néztek ránk hitetlenkedve.
- Igen. Rosette, Azmaria és Joshua a Magdaléna Rend tagjai. Gondolom már hallottak erről a rendről.
Bólintottak.
- Démonok irtásával foglalkozik. Mégis, egy démon barátja, vagy inkább több, mint barátja? – kérdezte óvatosan Rinkun.
Elmosolyodtam.
- Rosette és én egy véletlen folytán találkoztunk. Nagyon régóta ismerjük egymást, és már nagyon sok mindenen mentünk keresztül együtt – válaszoltam Rosette békés arcát figyelve. – Ő volt az, aki helyes útra térített, miután leváltam Aion csapatától. Gondolom hallottatok a két évvel ezelőtt történt dologról, amit Aion próbált végre hajtani – szomorodtam el az emlékre.
Mindketten bólogattak.
- Rosette volt, akit felhasznált akkor, ugyanis Rosette viselte a stigmákat, így hamar kiderült, hogy ő nem más, mint Mária Magdaléna.
Csodálkozva és hitetlenül néztek a karjaimban alvó lányra.
- S kiderült már, hogy Aion mire készül most?
- Idáig csak annyit tudtunk meg, hogy a bukott nem más, mint Satanael az angyal, akit száműztek a mennyből. A feltámadását tervezi, de úgy látszik, szüksége van valakire, aki segíti a tervében. Úgy gondolom, hogy nem csak Aion keresi azt a személyt, hanem több tucat démon is. Idő kérdése és szerintem megtalálják az illetőt. Hogy utána mi lesz, azt még én sem tudom, ha megbocsátotok, tényleg felmennénk.
- Menj csak nyugodtan! Jó éjszakát! – köszöntek el.
- Alfred, kérem, szállásolja el barátainkat a vendégszobákban – szólalt meg Satella.
- Természetes, asszonyom.
Hálásan néztem Satellára. Felvittem Rosettet a szobájába, finoman lefektetem, majd betakartam. Elmosolyodtam, majd résnyire nyitva hagytam az ajtaját, ha valami baj lenne az éjszaka fenn maradó kis idejében, meghalljam.
Megnyugodtam, hogy nem esett baja Rosettenek, miután Aion elment. Lefeküdtem az ágyra és én is elaludtam.

8.fejezet: Az első találkozás

(Aion szemszöge)

A Sátánnal való találkozás után két nappal értem jött egy démon. Üzenetet hozott.
- A nagy Úr látni kíván téged, ugyan azon a helyen, mint legutóbb éjfélkor.
- Rendben, ott leszek.
Természetesen éjfélkor megjelentem a megbeszélt helyen. Sok démon gyűlt össze egyszerre. Sokan már társaságokba verődtek és halkan sutyorogtak. Körbe pillantottam. A falak mellett sötét lelkek álltak őrt. Hirtelen mindenki elcsendesedett a helységben.
- Jó estét mindenkinek! – hallatszódott egy hang.
Mindenki odakapta a tekintetét, ahonnan érkezett a hang és mindannyian meghajoltunk.
- Örülök, hogy mindannyian eljöttek ezen a csodás estén. Önök, azok a szerencsések, akik átestek a rostán és csatlakozhatnak a csapatomhoz. Legyenek hálásak, amiért felvettem magukat, nem sok démonnak sikerült. Nos, az első feladat először könnyűnek tűnik majd, aztán később rájönnek, hogy milyen nehéz is. Mindannyian ugyanazt a feladatot kapják. Aki elsőnek információt szerez róla, a jobb kezemmé nevezem ki.
Mindenki síri csendben várta a munkát. Persze mindannyian jobb kezek akartak lenni egy hatalmas démon mellett.
- A feladtuk pedig nem más, mint egy személy felkutatása. Nem tudjuk róla, hogy nő-e vagy férfi–e, csak annyit, hogy meghalt és visszatért az emberek közé. Míg élt, apostol volt. Ha meg találják, én tudni fogom. Sok sikert kívánok a kereséshez! Viszontlátásra Uraim! – Azzal a helyiséget elhagyta a fő gonosz.
Mindenki szétszéledt és az illető keresésére indult. Mielőtt kiléptem volna, megszólítottak.
- Aion? – kérdezte egy fickó.
- Igen. Miben segíthetek, uraim? – fordultam velük szembe.
Hárman voltak. Az erő és a gonoszság csak úgy sütött az arcukról. Letérdepeltek előttem.
- Hallottuk hírét egy régebbi tervednek és úgy gondoltuk, hogy felajánljuk a segítségünket.
Gonosz mosolyra húztam a számat.
- Rendben, legyen. Kövessetek.
Elvittem őket a lakhelyemre és szállást adtam nekik.
- Hogy hívnak titeket? – kérdeztem, kényelmesen hátra dőlve a fotelben.
- A nevem Gou – szólalt meg a lila hajú. – A tetovált Shin, a fekete hajú szépfiú pedig Hayu.
- Örvendek.
- Van már valami terved a kereséssel kapcsolatban? – kérdezte Shin, dohányt szívva.
- Igen. Holnap, amint fel kell a nap, szépen elmegyünk a Magdaléna Rendhez. Ott sok vallásos ember él és hátha találunk olyant, akire ráillik a leírás.
- Jó tervnek tűnik, de nem az a Rend, amely démonirtással foglalkozik? – szólalt meg először Hayu.
- De, igen. Ha ügyesen csináljuk a dolgokat, akkor le tudjuk fegyverezni őket, vagy akár elrabolhatunk valakit is, és abból ki tudnánk húzni, hogy nem-e tud egy olyan illetőről.
- Jó ötletnek tűnik.
Mosolyogva merültem el a gondolataimban. Még akkor is fent voltam, mikor már a másik három mélyen aludt.
„Meg kell szereznem a fő gonosz melletti széket” – járt az agyamban.

(Rosette szemszöge)

Miután Kate nővér szobájában végeztünk hétfőn este, hazaindultunk. Kedden reggel reggeli után indultunk a Rendhez. Épp, hogy kiszálltunk egy férfi lépett elénk. Az öreg hívatott engem és Chrnot. Idáig nem nagyon hallottunk felőle, így kíváncsian indultunk el a műhelye felé.
- Itt vagyunk, öreg! – szólaltam meg, mikor beléptünk.
- Áhh, Rosette, Chrno, örülök, hogy ide tudtak sietni – lépett elénk. – S hogy van ez két drágaság? – kérdezte közelebb hajolva a felső testemhez.
A vér felszökött az arcomba mérgemben.
- Öreg! – kiáltottam, majd egy hatalmasat vertem a fejére, mire összeesett. - Maga egy perverz! – mondtam elfordulva.
- Néha kell egy kis mulatság is – motyogta, miközben felállt.
- Mért hívatott? – kérdeztem félvállról.
- Oh, igen. Kifejlesztettem nektek valamit – mondta és előhúzott két mikrofont, adóvevővel. – Ezzel a készülékkel tudjátok tartani egymással a kapcsolatot, ha te, Rosette a földön vagy, Chrno pedig a levegőben. Egy kilométeres hatótávolsága van. Így össze tudjátok koordinálni a támadásokat.
Elvettem az egyiket.
- Hmm, érdekesnek tűnik. Majd kiderül az egyik betevésen, öreg. Azért, köszönjük – mondtam, mielőtt kiléptem volna a műhelyből. Chrno is követett. Aznap nem volt semmi dolgunk, ezért egy idő után hazajöttünk pihenni. A lemenő napot figyeltem az erkély korlátjáról, mikor szárnysuhogást hallottam magam mögül. Elmosolyodtam.
- Csatlakozhatok? – kérdezte egy hang.
- Természetesen – válaszoltam.
Két kéz ölelt át hátulról. Elmerültem az ölelésben. Kettesben néztük végig a naplementét. Mikor már réges-régen eltűnt a nap a horizontról, mi még mindig kint voltunk az erkélyen. Egy idő után éreztem, hogy Chrno szeretne valamit mondani.
- Valami baj van, Chrno? – kérdeztem félénken.
- Nem akartam elrontani a csodás pillanatot a hírrel.
- Történt valami? – kérdeztem azonnal kibújva az öleléséből, leugrottam a korlátról és szembe fordultam vele.
- Még nem, de tegnap este volt egy megérzésem.
Kíváncsian néztem rá.
- A gonosz mozgásba lendült. Úgy érzem, néhány nap és megjelennek a démonok. Úgy hiszem, hogy sokan lesznek és nem lesz egyszerű dolog, főleg ha igaz az a feltételezés, amit Remington mondott.
Elmélyedtem a gondolataimban.
- Közölted a többiekkel is?
- Persze, amint volt rá időm. Még Kate nővérnek is megemlítettem. Másodfokú készültséget rendelt el a Rendnél.
- Értem. Akkor már csak a támadásra vagy egy riasztásra kell várnunk.
- Igen.
- Rosette! Chrno! – kiabálta Azmaria a kertből. – Kész a vacsora!
Az egész nap csendes volt.
„Vihar előtti csönd” – gondoltam vacsora közben.
Szerdán kora hajnalban megszólalt riasztó, ami össze volt kötve a Magdaléna Renddel és a Harvenheit villával. Azonnal kipattantam az ágyból, felöltöztem, felcsatoltam a pisztolyt és kirontottam a szobából.
- Azmaria! Joshua! Siessetek! – kiáltottam lerohanva a lépcsőn.
Két másodperccel később már ők ketten is lent voltak a nappaliban és útra készen álltunk. Beültünk az autóba és a Rend felé vettük az irányt. Chrno felettünk jött. Felcsatoltam azt a kütyüt, amit az öregtől kaptam.
- Hallasz, Chrno? – szóltam bele.
- Kristály tisztán – válaszolta. – Előre megyek. Ott találkozunk.
- Rendben.
Chrno elhúzott felettünk.
Öt perccel később borzalmas látvány fogadott. A Rend kapuja romokban hevert. Az udvaron három démon állt. Volt már néhány sebesült is. Kiszálltunk az autóból.
- Joshua! Azmaria! Először vigyétek a sebesülteket biztonságos helyre, utána pedig csatlakoztok hozzánk! Siessetek!
- Igenis! – Azzal elrohantak.
„Legalább ők biztonságban lesznek egy ideig.”
- Satella! Menjünk!
Időközben Chrno nekitámadt egy tetovált démonnak. Mi Satellával a másik kettőnek rontottunk neki. A Rend többi tagja is sorozta a démonokat. Magamnak sikerült kipécéznem a lila hajú démont. Támadásai pontosak voltak, így nehezebb volt előle elugrani, mint gondoltam. Sikerült egypár sebet beszereznem. Pechemre a golyók is kifogytak a fegyverből, így muszáj voltam menekülni.
- Rosette! – hallottam meg a nevemet.
A hang irányába fordultam. Remington egy fegyvert dobott felém. Futásnak eredtem, felugrottam, hogy elkapjam. Még időben, ugyanis a lila hajú újabb támadást küldött felém. Mivel nem engem talált el, hanem a földet, így hatalmas porfelhő szállt fel. Kettőig nem láttam.
- Na, mi az, kislány? Ennyi tellett tőled? – jött a démon hangja minden felől.
- Átkozott!
- Koncentrálj, Rosette! – hallottam meg Chrno hangját a fülemben.
Egy pillanatra lehunytam a szememet és a démon nevetésére koncentráltam. Végül felemeltem a fegyvert és lőttem. Hangos ordítás jelezte, hogy célba ért a találat. A porfelhő is lassan eltűnt. A démon ott feküdt a földön kiterülve. Körbe pillantottam. Chrno még mindig küzdött. Satella a földön feküdt. Azmaria és Joshua próbálta felszedni és biztonságos helyre vinni. A szemem sarkából láttam, hogy az „izmos” démon fel kell és gonosz vigyorral Satelláék felé veszi az irányt.
- Viszlát, szépségeim – köszönt el tőlük mosolyogva, és egy fény gömböt dobott feléjük.
Nem néztem tétlenül a támadást. Futásnak eredtem. Elrugaszkodtam a földtől és Azmariáék elé ugrottam, így engem talált el a gömb. Éles fájdalom járta át az egész testemet. Hallottam, hogy sokan a nevemet kiáltják. Egy nagy puffanással értem földet. Néhány másodpercre elvesztettem az eszméletemet.
- Rosette! – hallottam Chrno hangját a fülembe. – Rosette!
Mikor újból kinyitottam a szememet egy fehér ruhás alak állt előttem. A vérző oldalamhoz kaptam, mikor felültem. Felpillantottam az illető arcába. Ijedten kaptam a fegyverem után és szegeztem a démonra.
- Aion – rebegtem.
- Üdvözletem Mária Magdaléna. Már régen találkoztunk – köszönt mosolyogva.
- Mit akarsz itt? – sziszegtem a fogaim között, a fegyvert még mindig rátartva.
Eltűnt a szemeim elől. A fülem mellett hallottam meg újból a hangját.
- Keresek valakit. Nem tudnál nekem segíteni?
Amilyen gyorsan csak tudtam megfordultam, és elsütöttem a fegyvert.
- Nem talált - szólalt meg újból a hátam mögül.
Mire bármit is tehettem volna, közénk állt valaki és támadást mért Aionra. A gonosz még idejében felvette a démoni alakját és több méterrel arrébb ugrott.
- Chrno! Rég találkoztunk már, régi bajtársam. Mondd csak, nem akarsz újból csatlakozni hozzám és a kis csapatomhoz, mint itt ugrálni Isten szolgáinak?
- Nem – válaszolta Chrno, még mindig előttem állva.
- Nagy kár. Akkor vigyorogva fogom végig nézni, ahogy te és a kis barátaid meghaltok, mikor a nagy Úr kívánsága beteljesedik.
- Mire készültök?
- Az még legyen előtted titok, Chrno. Gou! Shin! Hayu! Menjünk! – adta ki a parancsot Aion, mire a három démon megjelent mellette és együtt köddé váltak.
Egy ideig néma csend volt és mindenki a helyet figyelte, ahol eltűnt a négy démon. Leeresztettem a fegyvert. Felszisszentem a mozdulatra. Chrno megfordult és letérdepelt mellém.
- Jól vagy, Rosette?
- Jól – hazudtam.
Pokolian fájt az oldalam és ömlött belőle a vér. Chrno megfogta a kezemet és elvette a sebről.
- Fenéket vagy jól! Vérzik az oldalad.
Nem feleltem. Felvett a karjaiba.
- Velem ráérnek foglalkozni, vannak nálam súlyosabb sérültek is – feleltem durcásan és megpróbáltam kiszabadulni az öleléséből. - Tegyél le, Chrno! – szóltam rá már erőteljesebben és hangosabban.
Nem akartam védtelen, kis sebesült nyuszinak látszani a többiek szemében.
- Márpedig, most itt maradsz és kész! – parancsolt rám Chrno komolyan.
Megadóan felsóhajtottam.
Csendben tűrtem, míg elláttak az orvosin.
- Megsérült valaki komolyabban? – kérdeztem a nagy csöndben.
- Magán kívül senki, hála. A többiek kisebb-nagyobb zúzódásokkal vagy karcolásokkal úszták meg.
- Értem.
Elöntött a bűntudat, amiért olyan csúnyán beszéltem Chrnoval. Ő csak aggódott értem. Én is ugyan ezt tenném, ha ő sérülne meg. Nem akartam megbántani.
„Tegyél le, Chrno!” – rémlett fel előttem a kép.
- Készen vagyunk. Ha megkérhetném, néhány napig ne nagyon vigye túlzásba az ugrálást és egy ideig ne vegyen részt harcokban.
- Értettem.
„Még hogy kimaradni egy csatából? Azt már nem!”
Óvatosan lemásztam az ágyról és az ajtó felé indultam. Kiléptem rajta. Chrno már nem volt ott. Felsóhajtottam. Felmentem Kate nővér szobájába, mert gondolom, szeretne mindent tudni, ami a harc alatt történt. Kopogtatás után beléptem a helységbe. A nővér épp akkor tette le a telefont.
- Hogy érzi magát, Rosette nővér?
- Jól, köszönöm.
- Most beszéltem az orvossal.
„Jajj, ne!”
- Mondta, hogy mély a seb és sok vért veszített, ezért erre a hétre felfüggesztem.
- De…
- Ez parancs, Rosette nővér.
- Értettem – hajtottam le a fejemet.
- Mi történt odakint? Meg tudott valamit? Chrno már leadta a jelentést, mielőtt hazament volna. Szeretném azért magától is hallani.
„Tehát hazament.”
- Igazság szerint nem tudtunk meg semmivel se többet, csak beigazolódott, hogy a Sátán tényleg bosszút akar és vissza akar térni a Mennybe. Aion és a három démon keresnek valakit, de hogy kit, szerintem még azt ők sem tudják, mert akkor nem üres kézzel távoztak volna innen.
- Lehet, hogy csak eljöttek feltérképezni a helyet – vágott közbe Remington tiszteletes.
- Már csak azt kéne megtudnunk, hogy kit keresnek.
- Ha azt megtudnánk, sokkal előrébb lennénk. Köszönöm a jelentést, Rosette nővér. Távozhat. Pihenjen sokat, szükségünk van magára.
- Rendben. Viszlát.
„Majdnem egy teljes hét pihenő. Nagyon örülök neki!”
Kimentem az udvarra, ahol a törmelékeket takarították el. Két barátnőm és testvérem a kocsinál várakoztak rám. Mindegyikőjük viselt valami kisebb sebet vagy karcolást. Eléjük léptem.
- Jól vagy? – kérdezte Azmaria mellém lépve.
- Megmaradok.
- Köszönjük, Rosette – mondta Joshua.
- Ugyan, semmiség. Nem akartam, hogy valami bajotok essen.
- Helyette neked… – kezdte Azmaria.
- Hagyjuk. Örülök, hogy épségben vagytok. Én pedig megmaradok. Néhány napig otthon kell maradnom. Kate nővér megparancsolta. Menjünk haza.
- Rendben. Majd én vezetek – szólalt meg Satella.
Beültünk a kocsiba és haza indultunk. Amint hazaértünk Chrno szobája felé vettem az irányt. Kopogtattam. Semmi válasz érkezett.
- Chrno, ha bent vagy, légy szíves engedj be.
Újabb csend következett. Felsóhajtottam. Elbattyogtam a szobámig. Amint becsuktam az ajtót, neki támaszkodtam és lecsúsztam a földig. Amennyire a sebem engedte összegörnyedtem. Éreztem, hogy elerednek a könnyeim.
- Rosette – hallottam meg egy hangot.
Felnéztem. Chrno közeledett az erkély felől. Leült mellém, magához húzott és átölelt.
- Mi történt, Rosette?
- Se-semmi.
- Kérlek, ne sírj. Elszomorít, ha így látlak. Mi bánt?
- Ne haragudj! Nem akartalak megbántani – zokogtam a pólójába.
- Css, nem történt semmi. Zaklatott voltál – suttogta a vállamat simogatva.
Egy puszit nyomott a homlokomra.
- Mit mondott a doki? – kérdezte felé fordítva a fejemet és letörölte az utolsó könnycseppeket.
- Ezen a héten nem vehetek részt egy bevetésen sem – sóhajtottam fel.
- Ennek örülök. Rád fér a mai csata után a pihenés. A sebedről pedig ne is beszéljünk. Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgot, hogy megvédhesselek. Nagyon megijedtem ma.
- Tudom, és nagyon sajnálom, de muszáj volt valamit tennem. A többiek veszélyben voltak.
Erre ő sem tudott mit felelni.
- Halálra fogom unni magamat itthon ebben a néhány napban – nyafogtam.
- Én pedig nyugodt leszek, hogy te biztonságban vagy – mondta és egy újabb puszit nyomott homlokomra.
Vágtam egy grimasz, mire mindketten felnevettünk.

7.rész: "A bukott visszatér"

(Aion szemszöge)

Egy kihalt raktárépület felé tartottam New York egyik elhagyatott kikötőjében a késői órákban. Felröppent a hír az olyan démonok között, mint amilyen én vagyok, hogy a Sátán démonokat toboroz, hogy bosszút állhasson Istenen. Persze a jelentkező démonok egymástól külön és különböző pontokon találkoztak a fő gonosszal. Már a levegő is baljóslatú és nehéz volt. Elmosolyodtam. A nagy ajtóhoz érve gonosz lelkek jelentek meg.
- Ki vagy? – susogták.
- Aion vagyok és a nagy Úrhoz jöttem.
Elálltak az útból, hogy beljebb léphessek. A benti levegő büdös volt és gonosz.
- Üdvözöllek, démon – hallottam meg egy sötét hangot.
- Uram – hajtottam térdet a sötét alak előtt.
- Mi a neved? Ki vagy te?
- A nevem Aion.
- Aion, a Bűnösök egykori vezetője. Hallottam hírét az akkori tervednek. Valahogy nem sült el jól a dolog, igaz?
Nem válaszoltam.
- Miért vagy itt?
- Azért, hogy segédkezzem Neked a terveidben, bármi is legyen az - hajtottam fejet előtte.
Sátán elmosolyodott.
- Az életedet is fel tudnád áldozni értem és a tervért cserébe?
- Bármit a cél érdekében.
A gonosz hangosan felnevetett.
- Üdvözöllek a csapatban! A tervet nem sokára megtudod, addig is távozz. Majd szólítalak!
Fejet hajtottam és elhagytam a raktár épületét.

(Rosette szemszöge)

Hétfőn reggel fejfájással ébredtem, a szemeim meg fájtak. Szerencsémre pont Alfred a folyóson volt, így megtudtam kérni, hogy hozzon fel nekem egy kis jeget. Amint megkaptam, visszafeküdtem az ágyba és úgy raktam fel, hogy hűsítse a szememet és a homlokomat is. Talán néhány percig pihentem, míg eszembe nem jutott, hogy ma derül ki, milyen hírt hozott Chrno. Kipattantam az ágyból és felöltöztem, majd lesétáltam a nappaliba. Azmaria és Satella volt ott.
- Jó reggelt!
- Neked is!
Leültem az fotelba és visszaraktam a borogatást a fejemre.
- Jól vagy, Rosette? – kérdezte barátnőm.
- Persze, leszámítva a fejfájást – nyögtem.
- Tudod, hogy tartja a mondás: „aki éjjel legény, az nappal is az legyen.”- szólalt meg Satella.
Füstölögtem dühömben, már azon voltam, hogy neki ugrok Satellának és egyenként kitépem a haját, de a tervem véghez vitelében sajnos megállított a három belépő férfi. Teljesen ledöbbenve néztem Remington tiszteletesre. Közelebb hajoltam Azmariához.
- A tiszteletes egész éjszaka itt volt? – súgtam halkan.
- Nem láttam tegnap elmenni, szóval gondolom igen – válaszolta halkan.
Teljesen elképedtem.
„- Úgy látszik, sokkal több van a felszín alatt.”
Visszaraktam a fejemre a jeget és vártam, hogy valaki elkezdje a beszélgetést, amit tegnap óta halogattunk. Végül Remington tiszteletes megköszörülte a torkát és megszólalt.
- Mit tudtál meg, Chrno?
Kikukucskáltam a jég alól. Chrno az ablaknál állt és valahol máshol járhatott, mert a tekintet üveges volt. Kíváncsian vártuk a választ.
- Chrno? – szólította meg újból a tiszteletes.
- Elnézést, elgondolkodtam. Igazság szerint nem sokat tudtam meg az elmúlt napokban. A démonok körében csak egy szó terjeng: „A bukott visszatér.” Nem tudom, hogy mit jelenthet, de nem jóra az biztos. Többet nem tudnak mondani. a gonoszabb körökbe nem tudtam beszabadulni, hiába próbáltam. Csak azt tudom mondani, hogy várnunk kell, míg ők nem lépnek, addig csak a sötétségben tapogatózunk.
- A bukott? – suttogtam levéve a jégkockákat a fejemről.
„- Vajon ki lehet ez? S mire készülhet?”
- A jó dolog, hogy találtam új barátokat, akik szívesen segítenének nekünk – törte meg a csendet Chrno.
Elmosolyodtam.
„- Valami jó hír is van legalább, nem csak rossz. Jó, ha az embernek vannak barátai.”
Eszembe jutott valami. Az árvaház. Azmariához fordultam.
- Azmaria, eljönnél velem valahova? – kérdeztem.
- Persze.
- Ha megbocsátotok, mi most elmennénk. Ha valami gond van, Seventh Bell-ben megtaláltok.
Barátnőmmel kisétáltunk a szobából. Beültünk a kocsiba és elhajtottunk.
- Már rég nem jártam az árvaházban – szólaltam meg egy idő után.
- Én sokat jártam ide, mondjuk úgy kéthetente.
- Tényleg?
- Igen. Kate nővérrel jöttem általában.
Elmosolyodtam. Mikor odaértem boldogság fogott el. A szabadban gyerekek rohangásztak. az ajtón egy hölgy lépett ki.
- Jó napot, nővérek! – köszönt.
- Önnek is! – válaszoltuk.
- Rosette, szeretném bemutatni Teréz anyát.
- Örvendek, Rosette Christopher vagyok – mutatkoztam be.
- Én is. Fáradjanak beljebb! – invitált be.
Körbe – körbe pillantottam. Nem sokat változott a hely. A gyerekek kacagása betöltötte az egész házat.
- Járt már erre, nővér? – fordult felém Teréz anya.
- Igen, én is itt nőttem fel. Hat éve hagytam el ezt a helyet.
- Értem – mosolygott rám.
Beléptünk a társalgóba. Teával kínált meg minket Teréz anya, amit szívesen elfogadtam. Boldogan csevegtünk mindenről. Aztán később Teréz anya megmutatta az árvaház legfiatalabb lakóját, Maryt, aki csak kilenc hónapos volt. Gyengéden a karjaimba vettem, mikor felsírt. Leültem vele az ablak elé és lassan ringatni kezdtem. Arcán egy kis mosoly jelent meg, mire én is elmosolyodtam. A gyermek arcára nézve, minden rosszat kiűztem a fejemből és csak a boldogságra gondoltam. A szeretetre, ami körbe lengte a mi is kis társaságunkat, ami összetartott minket.

(Chrno szemszöge)

Rosette Azmariával elhagyták a szobát, miután nem tudtunk semmire jutni. Remington tiszteletes is magába roskadt, gondolom az információn gondolkozott. Satella felvette a csörgő telefont és kivonult a szobából. Kitekintett az ablakon a távolodó kocsi után nézve. Szótlanul én is távoztam a házból. Elrugaszkodtam a földtől és Rosették után indultam. Az árvaház semmit nem változott. Eszembe jutott a hat évvel ezelőtti nap, mikor először találkoztam Rosettel és Joshuával. Az utána lévő napok voltak a legszebbek a számomra, míg Aion el nem rontott mindent.
Gondolaimból kiszakadva figyelni kezdtem. Megláttam Rosette-et, amint egy kisgyermeket próbáld visszaaltatni. Arcáról tükröződött a boldogság és a szeretet. Gyönyörű szép volt.

(Rosette szemszöge)

Kora este hagytuk el az árvaházat. Éreztem, hogy valaki figyel, mióta itt vagyunk. Az érzéseim nem hazudtam, mikor megláttam, hogy Chrno elrepül a fák közül. Elmosolyodtam. Épp, hogy beültünk a kocsiba megszólalt a telefon. Azmaria felvette.
- Haló?
Csend volt egy ideig.
- Természetesen. Viszlát – tette le a telefont. – Kate nővér kéri tőlünk, hogy menjünk be az irodájába. Fontos közölnivalója van velünk.
- Rájöttek a megfejtésre? – kérdeztem.
- Nem tudom, nem árult el semmit.
Bólintottam, majd elindultunk a Rend felé. Chrno is akkor ért oda, mint mi. Elmosolyodott, mikor meglátott. Viszonoztam a mosolyt. Felsétáltunk csendben Kate nővér irodájába, kopogtattunk, majd miután válaszoltak, beléptünk a szobába.
- Jó estét! – köszöntünk meghajolva.
- Önöknek is. Köszönöm, hogy ilyen gyorsan ideértek. Remington tiszteletes szeretne velünk közölni pár dolgot.
Mindannyian a tiszteletesre néztünk.
- Nem biztos a feltételezésem, de sejtem, hogy kire vonatkozik a bukott szó – kezdte.
Feszülten vártuk a választ.
- Réges-régen, hét angyal segített Isten munkáját. Satanael volt Isten első angyala. Az angyalok feladata az volt, hogy szolgálják őket. De Satanael lenézte az embereket és arra buzdította az angyalokat, hogy tiszteljék ős és forduljanak Isten ellen. Michael volt a második angyal Satanael után. Az Úr őt kérte meg, hogy számoljon le a lázadóval. Michael bevégezte a munkáját, száműzte a mennyországból a földre, megfosztva minden rangjától. Így lett az alvilág, a pokol ura. Satanael a bukott.
Néma csend fogadta a történetet a szobában.
- Tehát….- kezdtem halkan. – Ő az, aki vissza akar térni. Bosszút akar. Isten ezért küldött vissza minket, hogy ezt megakadályozzuk. Kerüljön bármibe is megakadályozom, már csak azért is, mert köszönettel tartozok az Úrnak, hogy újra itt lehetek – feleltem keményen és körbe járattam a szememet a szobában.
- S mi pedig támogatni fogunk – felelte Chrno mögöttem és a vállamra tette a kezemet.
- Úgy ám – lépett mellém Azmaria is.
Elmosolyodtam.
- Köszönöm.

5.fejezet: A bál

(Rosette szemszöge)

Pénteken nagy meglepetés és feladat várt ránk. Kate nővér behívott minket a szobájába.
- Jó napot Rosette és Azmaria nővér! – köszöntött minket.
- Önnek is! – válaszoltuk.
- Azért hívattam Önöket, mert szeretnék Önökre bízni egy hatalmas feladatot. Vasárnap este jótékony bált szervez a Rend a beteg gyerekek számára. A feladatuk a bál megszervezés és lebonyolítása lesz. Maguknak kell mindent megszervezni, persze szabad kezet adok, csak kérem, ne legyen túl kihívó. Magukra bízhatom?
- Természetesen – hajoltunk meg.
- Hálásan köszönöm. Kérem, gondoskodjanak, hogy mindenki jól érezze magát.
- Igenis.
Azmariával azonnal belevetettük magunkat a munkába. Embereket toboroztunk a Rendnél, akik szívesen segítettek a díszítésben és készülődésben. Időközben Satella is megérkezett, aki idáig otthon tevékenykedett és ő is besegített a tervezgetésbe. Miután kellő ember összegyűlt, bevonultunk az ebédlőbe és elkezdtük kiosztani a feladatokat. Egyesek meghívókat osztogatnak majd a városban, mások pedig a Rend körül segédkeznek. A szakácsoknak is ki lett adva, hogy finom ételeket és süteményeket süssenek. Lesznek olyanok, akik a fel- és kiszolgálásnál segítenek. Mi hárman lányok bementünk a városba és valami díszítő anyagokat kerestünk. Miután bevásároltunk visszaindultunk a Rendhez. Mindent számba vettünk, hogy meg-e van minden. Amikor mindent rendben találtunk hazaindultunk. Vacsora után azonnal ágyba estem, még annyi energiám se volt, hogy lefürödjek. Még Chrnoról is megfeledkeztem.
Szombat reggel Azmaria éneklésére ébredtem. S akkor eszembe jutott valami. Zenekar! Elfelejtettem a zenét. Ijedten összekaptam magamat és lerohantam.
- Hova sietsz Rosette? – kiáltott utánam Azmaria megszakítva az éneklést.
- Még nincsen zenekar holnapra. Mire fognak az emberek táncolni? Amúgy Satella merre van? – kérdeztem még, mikor beültem a kocsiba.
- Nem tudom, már korán reggel elment a városba.
- Értem. Most mentem, majd jövök valamikor.
Elsiettem a városba. Meglepődtem, hogy már tíz óra van. Elég sokáig aludtam. Mire végre találtam egy zenekart, már lemenőben volt a nap. Még mielőtt hazamentem volna, még beugrottam a Rendhez, hogy megnézzem, minden rendben megy-e. Miután ott is végeztem hazamentem. A vacsora még tervezgetéssel telt el, újabb ötletekkel dúsítva a holnapi napot.
Vasárnap korán keltünk mind a négyen. Autóba ültünk és a Rendhez siettünk. Miután odaértünk azonnal kezembe vettem az irányítást. A bált a nagy ebédlőben akartuk megtartani.
- Az asztalokat húzzuk az ablakok elé és a terem egyik felébe pedig úgy pakoljanak asztalokat, hogy le is tudjanak ülni. Középen, pedig tudjanak, majd a vendégek táncolni! – kiáltottam. - Az összes asztalra rakjatok fehér terítőt! A szalagokat erősítsétek fel jól a falra!
Egyszerre nagyon sok helyre kellett figyelnem. Joshua és Azmaria is beállt segíteni a pakolók közé. Satella a díszítésben segített.
- Kérek, négy embert, aki innen elpakolja a székeket, ugyanis itt lesz, majd a zenekar- mondtam egy sarokban állva.
Négy-öt férfi sietett oda és pakolt el a másik oldalra.
Kora délutánra készen volt az egész terem. Már csak a vendégek hiányoztak. Kate nővér lépett mellém.
- Szép lett a díszítés. Gratulálok hozzá és köszönöm Önnek Rosette nővér s a többieknek is.
- Ez csak természetes nővér – mosolyogtam.
- Nagyon hálás vagyok. Most menjen, pihenjen még estig.
- Rendben.
Beültem a kocsiba a többiekkel együtt.
- Satella merre van? – kérdeztem.
- Már hazament. Azt mondta, hogy még van egy-két dolga és szeretné megcsinálni, mielőtt még elkezdődik a bál.
Bólintottam, majd hazaindultunk. Amint otthon voltunk, mindannyian elvonultunk a szobánkba. Meglepődtem, mikor beléptem. Ugyanis az ágyon egy kék színű báli ruha volt. Felvettem és végig simítottam rajta. Selyemből készült. Mielőtt bármit is csinálhattam volna, kopogtattak az ajtómon. Megdobbant a szívem. Csak nem visszatért Chrno? Az ajtóhoz szaladtam és kinyitottam. Nagyot kellett csalódnom, ugyanis az ajtóban egy férfi állt, mellette pedig Satella.
- Satella, láttam a ….
- Most nem érünk rá ilyenekre Rosette! Menj, fürödj le, utána pedig a fodrász megcsinálja a hajadat.
- De..
- Semmi de! Ez egy ajándék a számodra.
Meghatódtam.
- Köszönöm – mondtam hálásan.
- Ugyan, nincs mit. Igyekezz! Még sok dolga van Antoniónak.
- Rendben.
Gyorsan lefürödtem, majd köntösben leültem a fésülködős asztal elé, amit idáig egyszer sem használtam. Antonió azonnal neki állt a hajamnak. Lecsuktam a szememet és átadtam magamat a kényeztetésnek, hisz nem minden nap részesül benne az ember. Nem tudom mennyi idő után szólalt meg a fodrász.
- Készen vagyunk, signora.
Kinyitottam a szememet és a lélegzetem is elállt. Egy gyönyörű lány nézett vissza rám.
- Köszönöm – mondtam, de már csak a levegőnek beszéltem ugyanis Antonió tovább sietett.
Visszanéztem a tükörbe. Még sosem voltam ilyen csinos.
„Chrno”
Elszomorodtam. Felálltam és az erkélyre sétáltam. Már csak néhány sugara látszódott a Napnak. Feltűntek az első csillagok a horizonton. Az eget figyeltem, hátha felbukkan. De nem. Megérintettem az ajkamat. Az a csók még mindig eleven élt bennem. Bele égette magát az emlékezetembe. Hirtelen megszólalt az óra. Hat óra volt. A bál egy óra múlva kezdődik. Még egy utolsó pillantást vetettem az égre, majd bementem felöltözni. A magas sarkúval először meggyűlt a bajom, de egy kis gyakorlás után, megtanultam benne járni. Lesétáltam a nappaliba. Satella és Azmaria már ott voltak. Az egyikük sárga, másikuk pedig mély vörös báli ruhát viselt.
- Rosette! Fantasztikusan nézel ki! – kiáltott Azmaria , mikor meglátott.
- Te sem panaszkodhatsz!- mondtam neki.
Mindketten gyönyörűen néztek ki. A hajuk is tökétesen állt, köszönhetően Antoniónak. Joshua lépett be a szobába. Fekete szmokingot viselt és vörös rózsát szúrt a zsebébe.
- Hölgyeim, elragadóan néznek ki ma este – hajolt meg.
- Köszönjük – feleltem.
A szemem sarkából észre vettem, hogy Azmaria elvörösödött.
Kopogtattak. Alfred lépett be a nappaliba.
- Asszonyom megérkezett a vendége – hajolt meg illedelmesen.
- Köszönöm Alfred. Megyünk mi is.
Kiléptünk az előszobába és leesett az állam. Ugyanis a vendég nem más volt, mint Remington tiszteletes.
- Jó estét, hölgyek! – hajolt meg.
Közelebb lépett Satellához, majd kezet csókolt neki.
„Remington tiszteletes és Satella? Hm.. ki gondolta volna”
- Önnek is tiszteletes! – köszöntem.
- Indulhatunk? – kérdezte Remington.
- Igen – válaszoltuk.
Satella még valamit súgott Alfred fülébe, majd belekarolt a tiszteletesbe. Joshua is a kezét nyújtotta Azmaria felé, aki boldogan karolt bele, kis pírral az arcán. Már csak én voltam hátra. Kicsit rossz volt nézni, ahogy a többiek a párjukkal kivonulnak az udvarra. A fájdalom újra ellepte a szívemet.
- Jól van, kisasszony? – kérdezte Alfred.
- Igen, köszönöm.
- Jó szórakozást kívánok!
- Köszönöm.
Kiléptem a szabadba. Meleg, nyári este volt. Remington és Satella már a kocsiban ültek. Joshua épp most segítette be Azmariát egy másik kocsiba. Odaszaladtam hozzájuk.
- Joshua! Ülj csak be hátulra nyugodtan. Majd én vezetek!
Testvérem elmosolyodott és beült Azmaria mellé. Satelláék kocsija ment elől, mi pedig követtük őket.
Az egész Rend fényárban úszott. A vendégek már szállingóztak a bálra. Leparkoltunk, majd kiszálltunk. A bejáratnál Kate nővér és a három lány fogadta az érkezőket.
- Rosette! Azmaria! – integetett nekünk Claire. – Fantasztikusan néztek ki.
- Köszönjük.
A többiek befáradtak, én pedig beálltam Kate nővér mellé és köszöntöttem az érkezőket. Sok fontos ember megjelent a bálon, köztük a polgármester, egy híres cég vezetője és még sok más jelentős ember. Nyolc fele már alig volt érkező, így mi is beljebb sétáltunk a bálozók közé. A táncolók között megpillantottam Joshuát és Azmariát, felszabadultan és boldogan keringtek körbe- körbe a táncparketten. A zenekar fantasztikus zenéket játszott. Satella és Remington tiszteletes egy asztalnál ültek és mélyen elmerültek a beszélgetésben. Helyet foglaltam én is egy asztalnál, ahol senki nem ült. Az asztal majdnem szemben volt a bejárattal. Az embereket figyeltem, akik boldogan, önfeledten táncoltak és nevetgéltek. Nagyot sóhajtottam.
„- Vajon, most merre járhat Chrno?” – kérdeztem magamban.

(Chrno szemszöge)

Kora este értem haza a villához. Az egész ház sötétségben állt, csak a nappaliban égett a villany. Kinyitottam az ajtót és beléptem. Csend és béke honolt az egész házban.
„- Hol vannak a többiek?”
Alfred lépett ki a nappaliból.
- Jó estét Chrno úrfi!
- Önnek is Alfred! A többiek merre vannak? – kérdeztem.
- Bálban vannak, de Satella kisasszony előkészített magának mindent a szobájában.
- Köszönöm.
Felsiettem a szobámba. Az ágyon egy levél várt Satellától:
„Chrno! Ha időközben hazaérkeznél, mi nem leszünk itthon, ugyanis a Rend jótékony bált szervezett, szóval ott kell lennünk. A levél mellett megtalálod a ruhádat és egy kék virágot. Kérlek, tűzz majd egyet a szmokingod zsebébe. Remélem, a bálon találkozunk! Üdvözlettel: Satella.”
Elmosolyodtam. Elmentem lezuhanyoztam, majd felöltöztem. Lent a földszinten, már Alfred várt rám.
- Uram, ha megengedi, elvinném a bál helyszínére – hajolt meg.
- Nagyon hálás lennék – válaszoltam.
Beültünk a kocsiba és a Rend felé vettük az irányt. Az egész épület ki volt világítva, főleg az ebédlő.
- Érezze jól magát, uram – mondta Alfred, mielőtt elhajtott volna.
Elmosolyodtam, majd megigazítottam a ruhámat és elindultam fölfele a lépcsőn. Az egész terem fényárban úszott. Középen emberek táncoltak, az egyik sarokban a zenekar foglalt helyet, míg egy másikban a vendégek ücsörögtek. A hangulat pompás volt. Szemeimmel Rosettet kerestem. Aztán hirtelen megéreztem, hogy valaki közeledik felém. Felpillantottam és megtaláltam az a gyönyörű kék szemet, amit négy napig kellett nélkülöznöm. Nyugalom és megkönnyebbülés futott végig rajtam, hogy épségben láthatom.

(Rosette szemszöge)

Újból a táncolók felé pillantottam, miután abbahagytam a Chrnon való gondolkozásomat. Satella és Remington lealázva mindenkit táncoltak. Barátnőm szívből felnevetett. Felsóhajtottam. Tekintetemet újra az ajtóra szegeztem. Egy pillanatra még a szívem is kihagyott. Hihetetlenül néztem az ajtón belépőre. Az asztalba kapaszkodva álltam fel. Az érkező szemeivel valakit keresett.
- Chrno – suttogtam.
Fekete szmokingot viselt és kék virág volt tűzve a szmoking zsebébe. Elindultam felé, kikerülve a sok embert, aki útban volt. Gondolom megérezhette a közeledésemet, mert rám kapta a tekintetét. Arcán a vonások kisimultak, szeme felragyogott. Legalább ötlépésnyire megálltam tőle. Nem akartam még mindig hinni a szememnek, hogy tényleg itt van és sértetlenül. A fájdalom a szívemben megszűnt létezni.
- Szia – köszönt.
- Szia – válaszoltam és elmosolyodtam.
Meghajolt előttem.
- Felkérhetem egy táncra, hölgyem? – kérdezte felém nyújtva a kezét.
Igazság szerint a nyakába vetettem volna magamat, de nem akartam bonyodalmat, így boldogan fogadtam el a felém nyújtott kezet. Felvezetett a táncparkettre. A zenekar épp egy lassú számba kezdett bele. Átkarolta a derekamat és lassúzni kezdtünk a zenére. Egy ideig egymás szemét figyeltük, majd nem törődve a kíváncsi szemekkel, fejemet Chrno vállára hajtottam. Így táncoltuk végig a számot. Aztán egy pörgős szám következett. Chrno nem volt rest megpörgetni. Hangosan felnevettem, mire barátaim felkapták a fejüket és rám néztek. Mikor látták, hogy boldog vagyok, ők is azok lettek. Minden, hála visszatért a régi kerékvágásba. Ki tudja, hány tánccal később, Chrno megfogta a kezemet és kihúzott az erkélyre. Meglepődtem, hogy itt van ilyen is, főleg, hogy én irányítottam a díszítést. Hála, az erkélyen nem volt egy lélek sem. Behúzott az árnyékba, ahol senki nem láthatott minket. Amint biztonságban voltunk, szorosan megöleltem.
- Azt hittem már sosem térsz haza – suttogtam a padlót fürkészve.
- Tudom, de most már itt vagyok és ígérem, soha többé nem hagylak el – mondta az államat felemelve, hogy a szemébe tudjak nézni.
Majd közelebb hajolt és gyengéden megcsókolt. Ez a csók más volt, mint előző. Nyugodtabb és teli volt sok-sok érzelemmel. Mikor ajkaink elváltak egymásra mosolyogtunk. A meghitt pillanatot egy kisebb fajta köhintés zavarta meg. Mindketten oda kaptuk a tekintetünket. A többiek mosolyogva figyeltek minket. Kicsit elpirultam.
- Jó estét! – köszönt Chrno elsőnek.
- Jó, hogy hazatértél! Jó újra látni a családban! – szólt Joshua.
- Köszönöm.
- Sikerült valamit kiderítened? – kérdezte Remington tiszteletes.
Felpillantottam Chrnora, akinek arcvonási újból megkeményedtek.
„- Most már biztos, hogy van valami készülődőben” – gondoltam.
- Igen, megtudtam, de nem szeretném elrontani ezt a csodás estét. Úgy gondolom, hogy elég, ha holnap mondom el.
- Rendben. Ahogy gondolod – válaszolta a tiszteletes. – Nos, akkor menjünk és táncoljuk végig ezt az estét! – mondta és meghajolt Satella előtt.
Lassan mindannyian visszamentünk a táncolók közé. Az este folyamán Joshua és Remington és felkért táncolni. A tudat, mely azt sugallta, hogy holnaptól minden megváltozik, befészkelte magát a fejembe, hiába próbáltam kiűzni onnan. A hajnali órákban ment el az utolsó vendég és csak akkor hagyhattuk el a Rendet. A takarítás így, is másnapra maradt. Elköszöntünk Kate nővértől, majd hazaindultunk. A többiek kocsival indultak haza, míg én Chrnoval utaztam haza repülve. Egy csodálatos és felejthetetlen éjszaka volt ez.

5.fejezet: Nélküle

(Rosette szemszöge)

Szombaton és vasárnap a villa körüli munkákat rendezgettük, hisz itt állt a ház két évig gazda nélkül. Vasárnap jó idő volt, ezért kint a kertet raktuk rendbe. Satella szombaton még felhívta Steiner testvérét, aki szíves örömest áll a szolgálatunkra. Kedden érkezik Alfred. Hétfőn reggel már a Rendnél segédkeztünk. Joshua azonnal neki állt a kiképzésnek Remington tiszteletessel. Mi többiek ott segítettünk, ahol tudtunk és ez ment egész héten. Ez idő alatt se egy démon nem bukkant fel, de támadást se jelentettek sehonnan.
„- Túl nagy a csönd. Ilyenkor már egy hét alatt legalább két támadást jelentettek be, most meg semmi. Valami készülődik.”- gondolkoztam az egyik nap, miközben a könyvtárban voltam és a lányoknak segítettem az iratok pakolásában.
Kedden Alfred is megérkezett. Amint lepakolta a cuccait, körbe nézett majd neki is állt a munkának. Mi mindannyian a Rendnél voltunk egész nap és ott segítettünk. Szerdán a Rend kertjében kertészkedtem, míg Azmaria elém nem sietett.
- Rosette, Kate nővér vár minket az irodájában.
- Megyek.
Felálltam és követtem barátnőmet. Mikor beléptünk a szobába, már ott voltak a többiek.
- Kate nővér – hajoltam meg. – Hivatott.
- Igen. Köszönöm, hogy ide tudott sietni.
- Valami probléma van?
- Nincsen, hála. Más miatt hívattam. Önök azzal a céllal tértek vissza, hogy Aiont megakadályozzák, egy újabb katasztrófa megakadályozása miatt, de mióta visszatértek nem történt semmi.
- Mire akar kilyukadni Kate nővér? – kérdeztem türelmetlenül.
- Arra gondoltunk, hogy körbe kérdezősködhetnék a démon világban, hogy nem- e tudnak valamit Aion tervéről – vette át a szót Chrno.
„- Megint elmegy” – gondoltam szomorúan, de a világ felé nem mutattam a bánatomat.
- Rendben. Talán megtudunk valamit – feleltem kicsit szilárdan. – Mikor indulsz?
- Ma este.
A kijelentés felért egy pofonnal. Nagyon rosszul esett.
- Értem.
Hirtelen nagy csönd állt be a szobába.
- Ha megbocsájt Kate nővér, én mennék folytatni a dolgomat- törtem meg a csendet és meghajoltam.
- Rendben Rosette nővér.
Megfordultam és elindultam az ajtó felé. Végig éreztem a hátamon Chrno tekintetét, míg be nem csukódott az ajtó mögöttem. Rohanva hagytam el Kate nővér szobájának ajtaját. Minél előbb elkellett mennem innen. Visszamentem a kertbe és folytattam a munkámat. A virágokat ültettem és éreztem, hogy égnek a szemeim, ami nálam a sírás előjele volt. Igazam is lett. A könnycseppek egymás után potyogtak le az arcomról a virágokra. A fájdalom melyet kiűztem a szívemből, újra visszatért és majd felemésztett. Sírva és fájó szívvel ültettem el a virágokat, majd indultam haza gyalog, egyedül.

(Chrno szemszöge)

Rosette próbálta félvállról venni a hírt, de a szemei elárulták. Fájt neki, hogy el kell mennem újból. Nekem is ugyan annyira rosszul esett, mint neki, de muszáj volt, ha minél előbb le akartunk számolni Aionnal. A nyitott ablakhoz léptem és a kinti tájat figyeltem. Egy illat csapta meg az orromat. Könnyek illata volt. Rosette sírt. A dolog még jobban megnehezítette a távozásomat. A háttérben a többiek halkan beszélgettek. Azmaria még mindig az ajtót figyelte, amin barátnője kirohant. Felsóhajtottam.
Majd órákkal később indultunk haza Rosette nélkül. Mint kiderült, gyalog indult haza egyedül. Ideges lettem.
„- Vajon hazaért épségben?” – gondoltam, miközben a villa felé utaztunk.
A szívem csak akkor nyugodott meg, mikor beléptünk a villába és Alfred közölte velünk, hogy a Rosette egy órája itthon van, fent a szobájában.

( Rosette szemszöge)

Másfél óra sétálás után értem haza. Bíztam benne, hogy mire hazaérek, megnyugszom, de tévedtem. Ugyan olyan feldúlt voltam, mint mikor hazaindultam. Kinyitottam a nagy ajtót és beléptem a villába. Alfred épp akkor lépett ki a nappaliból.
- Jó napot Rosette Kisasszony!
- Önnek is Alfred.
- Készíthetek Önnek valami finomságot?
- Köszönöm szépen, nem kérek semmit – válaszoltam kedvesen és a lépcső felé vettem az irányt. Felmentem az emeltre, be a szobámba. Leültem az ágyra, magam alá húztam a lábaimat és magamba roskadtam.
„Elmegy” „Elmegy” „Elmegy”
Pillanatokkal vagy talán órákkal később meghallottam a bejárati ajtó csapódását, majd a többiek hangját. Újabb ajtó csapódás hallatszódott, majd minden elcsendesült. Kopogtattak. Felkaptam a fejemet.
- Rosette, bejöhetek? – hallottam meg kintről Chrno hangját.
Nem válaszoltam.
- Rosette, kérlek, beszéljük meg. Én is nagyon sajnálom, hogy el kell mennem, de a saját érdekünkben teszem, hogy minél előbb nyugodt életet élhessünk – mondta.
Nem hittem neki. A fájdalom teljesen beborította az elmémet. Hallottam, hogy Chrno szobaajtója kinyílik, majd becsukódik. Nagyot sóhajtottam és újból záporozni kezdtek a könnyeim.
A nap már lemenőben volt, mikor újból kopogtattak.
- Rosette – szólalt meg Chrno fájdalommal teli hangon. – Nekem most mennem kell. Kérlek, vigyázz magadra, míg távol vagyok.
Hangja elhalkult, még sóhajtott egyet. Majd nem sokkal később hallottam távolodó lépteinek zaját. Az ajtóhoz léptem és résnyire kinyitottam. A folyosó üres volt. Lentről a többiek búcsúzkodása hallatszódott fel, majd a bejárati ajtó becsapódása.
Valami megmoccant bennem. Már most hiányzott, pedig még csak most lépett ki az ajtón. Felpattantam, kivágtam az ajtót, lerohantam a lépcsőn és kinyitottam az ajtót.
- Chrno! – kiáltottam.
A szólított megfordult, miközben felé rohantam. Mikor odaértem hozzá szorosan átöleltem. Percekig csendben álltunk egymást ölelve, majd felnéztem az aranyszemeibe. Finoman letörölte a könnyeimet. Megfogtam a kezét és az arcomon tartottam.
- Kérlek, vigyázz magadra és minél előbb térj vissza hozzánk. Hozzám.
Elmosolyodott. Lábujjhegyre álltam és megcsókoltam. Átölelte a derekamat és közelebb húzott magához. Ebben a csókban minden érzésemet kifejeztem iránta. Mikor ajkaink elváltak újból egymás szemébe néztünk. Ellépett mellőlem. Rám mosolyogott, meghajolt egy kicsit, majd elrepült. Szomorúan néztem utána, míg el nem tűnt. Felsóhajtottam. Visszasétáltam a házba. Azmaria lépett ki a konyhából.
- Jól vagy? – kérdezte.
- Persze – hazudtam.
Belsőmben üvöltött a fájdalom és a szomorúság.
- Megyek, lefekszem. Jó éjt! – köszöntem el és felsétáltam a lépcsőn.
- Neked is Rosette – válaszolta.
Fent a szobámban lefürödtem és kiültem az erkélyen a korlátra. Az eget figyeltem, ahol nem sokkal ezelőtt tűnt el Chrno. Órákig ültem kint az eget bámulva.
A csütörtöki nap nagyon hosszúnak bizonyult. Joshua nagyon jól haladt a kiképzésében, így végig csinálhatta a Miliciai kiképzést. Persze Azmaria segítsége nélkül, még sehol sem tartana. Már felfigyeltem arra, hogy Azmaria és Joshua nagyon jól kijönnek egymással. Sokszor láttam őket kettesben beszélgetni vagy gyakorolni.
„- Úgy látszik, szerelem van kibontakozó félben” – gondoltam, miközben a párost figyeltem. Azmaria épp Joshuának segített a lőgyakorlaton.
Satella foglalt helyet mellettem.
- Gondolom már észrevetted – mondta.
Tudtam jól, hogy mire gondol vagy inkább kikre.
- Igen és örülök, hogy boldognak látom az öcsémet és a barátnőmet.
- S te hogy vagy Rosette?
- Jól – hazudtam.
- Csak, hogy tudd Rosette Christopher engem nem lehet átverni – felelte kicsit hangosan.
Keserűen felnevettem. Satella átlátott a szitán.
- Elhiszem, hogy nagyon hiányzik neked, de hidd, el hamar eltelik ez az a kis idő – mondta és bátorítólag megszorította a vállamat.
- Köszönöm Satella.
Én is bíztam benne, hogy minél előbb visszatér hozzánk Chrno. Gondolataimból Azmaria és Joshua közeledése zökkentett ki.
- Rosette, arra gondoltunk Joshuával, hogy lemehetnénk a tó mellé egy kicsit kikapcsolódni.
- Jó ötletnek hangzik – szólalt meg elsőnek Satella. – Neked is kötelező jönni Rosette!
Felsóhajtottam, majd bólintottam egyet megadva magamat. Testvérem és barátnőm boldogan felsikítottak örömükben. Kate nővértől elkéredzkedtünk, majd lementünk a közeli tó partjára. Mindenki boldogan ugrott ki a kocsiból és rohant a víz felé, ebben a hőségben. Én, mint egy csiga úgy másztam ki a kocsiból. Letelepedtem egy fa alá és onnan figyeltem a többieket. Egy idő után lecsuktam a szememet, mert nem sokat aludtam éjszak, inkább csak forgolódtam. Már épp elmerültem volna az álomvilágban, mikor kezek fogták meg a lábamat, kezemet és a víz felé kezdetek el cipelni.
- Eresszetek el! – vergődtem a kezekben.
Persze barátaim csak nevettek rajtam, majd egy nagy hajítással bedobtak a vízbe. Prüszkölve és füstölögve jöttem fel a felszínre. Joshua és Azmaria felsikítottak, majd elkezdtek rohanni.
- Gyertek vissza, ti kis pokolfajzatok! – kiáltottam és utánuk szaladtam.
Először barátnőmet nyomtam le a vízbe, utána pedig az öcsémet. Mikor megláttam az ázott képüket kiszakadt belőlem a nevetés. A végén már együtt nevettünk. Fröcsköltük egymást, mintha semmi feladatunk és problémánk nem lenne. Kora este, miután lement a nap indultunk haza. Alfred otthon már finom vacsorával várt minket. Az étkezés befejeztével mindenki elvonult a szobájába, kipihenni a mai nap fáradalmait. Hamar elcsendesült a ház. Mikor már mindenki aludt é n még fent voltam és a csillagos eget figyeltem, hátha feltűnik Chrno. Éjfél felé már annyira fáradt voltam, hogy majd leestem a korlátról. Csak egy nap telt el és egyszerűen teljesen ki vagyok borulva. Mi lesz még később? Ki tudja, meddig marad el Chrno? Lemondóan felsóhajtottam, majd elmentem aludni.

Együtt a csapat

(Rosette szemszöge)

Péntek reggel ébredéskor meglepődtem, hogy hol vagyok. Egy tágas szobában ébredtem. Először megijedtem, hogy hova kerültem, szemeimmel Chrnot kerestem. Aztán megláttam az egyik falon a Harvenheit címert és elmosolyodtam.
„- Biztosan elaludhattam este a parkban.”
Felkeltem, lefürödtem és felvettem azt a ruhát, amit Satella kikészített nekem. Kiléptem a folyósóra és meglepődtem, hogy milyen hosszú. Lentről hangok szűrődtek fel. Elindultam lefele a lépcsőn. A nappalihoz léptem, majd kinyitottam az ajtót. Három szempár nézett rám.
- Jó reggelt! – köszöntem.
- Neked is! - válaszolták.
Rápillantottam Chrnora, aki emberi ruhákat viselt, amiket gondolom Satella adott neki. Lenyűgözően nézett ki benne.
„- Hol jár az eszed Rosette?” – róttam meg magamat gondolatban.
Tekintetünk találkozott egy pillanatra, majd elpirulva kaptam el a tekintetemet. Helyet foglaltam Azmaria mellett és egy csésze teáért nyúltam, ami az asztalon volt tálalva.
- Látom, nagyon jól áll rajtad ez a ruha – szólalt meg Satella.
- Igen, köszönöm.
- Ugyan, nincs mit. Joshua hogy van?
Észrevettem, hogy erre Chrno is felfigyelt, abba hagyva a könyvek vizslatását.
- Köszönöm jól. Egészséges, bár nem emlékszik semmire és senkire, így csak azokat ismeri, akik két éve folyamatosan mellette vannak. Most Remington tiszteletessel van, de úgy hallottam, hogy mivel a tiszteletes is visszatér Rendhez, így magával hozza Joshuát is.
- Támadt egy ötletünk, míg aludtál – szólalt meg Azmaria. – Mivel Chrno démon, nem tud a Rendnél aludni, így arra gondoltunk…..
- Hogy itt alakíthatnánk ki egy központot – vette át a szót Satella. – Itt pedig mindenki úgy közlekedhetne, mintha otthon lenne.
- És arra is gondoltunk, hogy Joshua is ideköltözhetne – folytatta Chrno. – Persze, ha Kate nővér beleegyezik az egész dologba. Végülis nem vagyunk messze a Rendtől és telefon is van, ha valami baj lenne. Meg gondolom, a napfolyamán többet leszünk ott, mint itt.
Felcsillant a szemem a hírtől.
- Ez egy fantasztikus ötlet – mondtam fülig érő mosollyal.
Szemeim előtt elképzeltem, hogy mindenki itt van egy légtérben, akit szeretek.
- Térjünk át egy másik dologra, ami nem olyan jó, mint az előző – mondta Chrno. – Mit tudtál meg idáig Aionról, mióta itt vagy?
Felkaptam a tekintetemet és a szemébe néztem.
- Egyáltalán semmit. Az elmúlt két év jelentései nem írnak sem Aionról, sem más dologról. Egy-kettő szól emberrablásról vagy emberölésről, de nem hinném, hogy ezeknek bármi köze is lenne Aionhoz. Egy szóval a semmiben tapogatózunk még. Ötletem sincsen, hogy mire készülhetnek – válaszoltam felsóhajtva.
Egy ideig csend telepedett a szobára, míg meg nem szólalt Azmaria.
- Lassan ideje lesz vissza menni a Rendhez és akkor beszélhetnénk Kate nővérrel is.
Mindenki bólintott és egyszerre mozdultunk meg. Egy pillanatra megálltam és Chrnora néztem. Viszonozta a tekintetemet. Mindketten elmosolyodtunk.
- Rosette! – hallottam meg Azmaria hangját. – Mennünk kell.
- Megyek már! – kiáltottam vissza.
Még egy gyors pillantást vettünk egymásra, majd a lépcső felé vettem az irányt. A szobában átöltöztem a Magdaléna Rendi ruhába, majd az előszobába lesétáltam, ahol már mindenki készen állt. Satella vezetett, én ültem mellette a többiek pedig hátul. Tíz perccel később már a Rend udvarán szálltunk ki. Mindenki kíváncsian figyelt. Rögtön Kate nővér szobájához mentünk. Miután bebocsájtást nyertünk, mindannyian beléptünk.
- Gyertek beljebb.
A nővér felállt, majd ellépett az asztaltól.
- Üdvözlöm, Miss Harvenheit kisasszony és Chrno örülök, hogy újra látlak. Miben segíthetek?
- Szeretnénk kérdezni néhány dolgot – szólaltam meg.
- Hallgatom, Rosette nővér.
Egy gyors pillantást vetettem a többiekre, majd a nővér szemébe nézve újra megszólaltam.
- Arra gondoltunk, hogy négyen átköltöznénk a Harvenheit villába, kialakítva ott egy központot. Azért jutott ez a dolog az eszünkbe, mert nem szeretnénk semmi féle konfliktust, amiatt, ha Chrno itt aludna, ott pedig nem zavarna senkit. Megengedi, Kate nővér?
A nővér elfordult tőlünk és az udvart kezdte el figyelni.
- Ez nagy felelősségű dolog.
- Tisztában vagyunk vele. Természetesen a Rend szolgálatára állunk minden egyes percben. Persze attól, bejárnánk ide, de mégis nyugodtabbak lennének a körülmények. Az embereknek egy kis időre van szüksége, hogy újra megszokják Chrno jelenlétét.
- Lehetne egy riasztót is bekötni a házhoz, ha itt valami történik, akkor az rögtön jelezze ott is nekünk – szólt közbe Satella is.
- Igen, ez egy jó ötlet – erősítettem meg.
- Rendben, a beleegyezésemet adom. S köszönöm Harvenheit kisasszony és neked is Chrno, hogy a Rendet segítik.
- Ez csak természetes, Kate nővér – szólalt meg először Chrno.
A nővér elmosolyodott és mi is mosolyra húztuk a szánkat. Közben kisütött a nap és verőfényes idő lett.
- Rosette nővér, majd elfelejtettem. A testvére megérkezett. Itt van Rendnél. Mint látom, épp most kísérik ki az udvarra. Látogassa meg. Sokszor emlegeti magát. Hiányzik neki.
- Köszönöm, Kate nővér. Azonnal megyek – hajoltam meg.
Együtt hagytuk el a szobát boldogan. Az udvar felé lépkedtünk. Mielőtt kiléptünk volna megtorpantam. Felnéztem a többiekre. Mire bármit is mondhattam volna, Chrno szólalt meg.
- Menj csak nyugodtan, Rosette. Mi itt maradunk addig.
- Köszönöm – néztem hálásan Chrnora és a többiekre.
Kiléptem a szabadba. Egy pad felé igyekeztem, ahol Joshua ült egy nővérrel. A nővér felpillantott, majd elnézést kérve Joshuától felállt, felém mosolygott, majd távozott.
- Szia – köszöntem könnyes szemmel.
A testvérem felnézett rám. Egy pillanatig kíváncsian nézett rám, majd hirtelen a fejéhez kapott és összegörnyedt.
- Jól vagy? – kérdeztem aggódva és megérintettem a kezét.
Mikor újból felnézett, szeme boldogságot tükrözött.
- Rosette, hát tényleg te vagy? – kérdezte.
Teljesen megdöbbentett a kérdés.
- Igen, én vagyok az – feleltem sírva a nyakába borulva.
- Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte ő is sírva.
Kicsit eltoltam és a szemébe néztem. Tényleg az én kis öcsém, Joshua volt az.
- Volt egy kis dolgom, de most már újra itt vagyok.
- Chrno merre van?
- Hát, emlékszel rá is?
- Persze. Mindenre emlékszem. Még arra is emlékszem, amikor Aion varázslata alatt álltam. Most sikerült csak kiszabadulnom a rabságból.
- Ide hívjam Chrnot és a többieket?
- Igen, de ki az a többiek?
- Mindjárt megtudod – mondtam. – Chrno! Azmaria! Satella! Gyertek ide, mindannyian! – kiáltottam.
Mind a hárman odaléptek mellénk néhány perccel később.
- Joshua, szeretném bemutatni neked Satellát és Azmariát. Chrnot pedig már ismered.
- Jó napot. Szia Chrno, jó újra látni téged.
- Örülök, hogy jobban vagy – mondta Chrno.
Mindannyian leültünk a padra.
- Mi történt Rosette? Miről maradtam le? – kérdezte Joshua.
Mély levegőt vettem és elkezdtem elmesélni a hosszú történetet. Persze sem az én, sem Satella és Chrno halálát sem mondtam el. Elmondtam, hogy mi a mostani küldetésünk is. Mire végeztem a meséléssel, már késő délután volt.
- Hát, ennyi az egész.
Az öcsémre pillantottam. Teljesen meglepődtem. Harag és keménység tükröződött a szemében.
- Rosette, szeretnék én is veletek tartani.
- De….
- Kérlek, nővérkém, muszáj ezt megtennem azok után, amit velem és veletek tett Aion.
- Biztos vagy benne? Hosszú és veszélyes út áll előttünk.
- Igen.
- Rendben. Beszélek Kate nővérrel, és ha minden rendben van,akkor talán már holnap eltudod kezdeni a gyakorlatokat.
- Köszönöm.
- Nincs mit. Megyek, beszélek is vele. Aztán lassan mi is hazamegyünk
- Haza?
- Igen. Satella megengedte, hogy lakjunk a villájában. Gondolom, szeretnél te is velünk tartani.
- Igen. Nagyon sok időt voltam távol tőled, nővérkém.
- Nekem is hiányoztál – mondtam és megöleltem.
Kicsit magukra hagytam a többieket, hogy jobban összeismerkedjenek. Újból Kate nővér szobája felé vettem az irányt. Kopogtattam.
- Szabad! – szóltak ki.
Beléptem a szobába. Meglepődtem, hogy Remington tiszteletest is a helységben találom.
- Kate nővér, Remington tiszteletes – hajoltam meg.
- Miben segíthetek, Rosette nővér?
- Új híreim vannak. Joshua felismert engem és emlékszik mindenre.
- Hogyan? – állt fel Kate nővér.
- Lementem hozzá, miután elhagytuk a szobát. Mikor meglátott fejfájása volt, majd felnézett rám és a nevemen szólított, pedig be sem mutatkoztam. Aztán azt felelte, hogy mindenre emlékszik, még az Aionnal való harcra és Chrnora is.
Mindketten ledöbbenve hallgatták a beszámolót.
- Elmeséltem azokat a dolgokat, amikből kimaradt. Persze a halálunkat nem említettem.
- Hihetetlen – szólalt meg Kate nővér.
- Remington tiszteletes – fordultam a férfi felé.
- Igen?
- Joshua is szeretne belépni a Miliciába, bosszút állni Aionon. Kérem, segítsen neki a kiképzésben.
A tiszteletes ledöbbenve figyelt, majd az ablak felé fordult. A lenti kis társaságot figyelte.
- Rendben, legyen. Segítek neki.
- Hálásan köszönöm. Kate nővér, szeretném a testvéremet is magammal vinni a Harvenheit villába.
Kate nővér felsóhajtott, majd elmosolyodott.
- Rendben, Rosette nővér. Az engedélyemet adom rá.
- Köszönöm szépen! – hajoltam meg, majd távoztam a szobából.
Boldogan, arcomon mosollyal futottam ki a többiekhez.
- Hahó! – kiáltottam messziről.
Mindenki rám kapta tekintetét és kíváncsian figyelt. Mikor odaértem, kifújtam a levegőt, majd rájuk pillantottam.
- Joshua, menj, szedd össze a cuccaidat. Te is, Azmaria! Kate nővér beleegyezett a költözésbe.
Azmaria sikítva a nyakamba vetette magát boldogságában. Mikor lenyugodtak a kedélyek a két fiatal elrohant a cuccaiért. Fél óra múlva már indulásra készen álltunk. Két kocsival mentünk, ugyanis Kate nővér odaadta az egyik kocsit Azmariának. Nem sokkal később pedig már a villában rendezgettük a dolgokat. Joshua a velem szemközti szobát, míg Azmaria a testvérem mellettit kapta meg. Míg teljese le nem ment a nap, neki álltunk ki takarítani a villát. Teljesen nem is végeztünk, maradt máskorra is. Míg a fiúk még rendezkedtek, addig mi lányok megfőztük a vacsorát.
- Muszáj, leszek felvenni egy inast. Ez így nem fog menni. Aionra vadászunk, de közben fenn kell tartani egy háztartást is - sóhajtott fel Satella.
- Nekem nagyon hiányzik Steiner – mondta Azmaria.
- Nekem is. Úgy rémlik, mintha lenne egy testvére. Majd holnap felhívom. Ma már nagyon késő van.
Negyed óra múlva leültünk együtt vacsorázni. Körbe néztem.
„- Mint egy nagy család” – gondoltam.
A vacsora teljes csendben telt el. Az étkezés után Azmariával elmosogattunk. Mindenki jó éjt kívánt és elvonult aludni. A mosogatás végeztével elköszöntünk egymástól és külön váltunk. Én még bementem a nappaliba. Meglepődtem, mikor megláttam az asztalon azt képet, ami két évvel ezelőtt készült rólunk. Az a nap egyszerre volt szép és borzalmas is. Leültem az egyik kényelmes fotelbe és a múlton gondolkoztam. Milyen sok, közös szép emlékek voltak rólunk. A múlt összes csodálatos pillanata megmaradt bennem. Mosollyal az arcomon mentem fel aludni.

3.fejezet: Régi barátok

(Rosette szemszöge)

Chrno lábra állított és mire valamelyikünk is megszólalhatott volna, a Rend tagjai már körbe vettek minket. Ijedten fordultam meg.
- Ne lőjenek! – kiáltottam.
- Le a fegyverekkel emberek! – hallottam meg egy férfi hangot és odakaptam a tekintetemet.
Remington tiszteletes sétált be a körbe. – Nem fog senkit bántani, igaz, Chrno?
- Igaz.
Mindenki meglepődött a válaszon és lejjebb engedték a fegyvereket.
- Chrno! – sikította boldogan Azmaria áttörve a kört és a fiú nyakába ugrott.
- Szervusz Azmaria.
Elmosolyodtam.
- Rosette! – hallottam meg a nevemet.
A hang irányába fordultam és teljesen megdöbbentem, majd sírva fakadtam.
- Satella! – kiáltottam, a nőhöz futottam és átöleltem.
„- Köszönöm Uram! Nagyon köszönöm!”- hálálkodtam magamban.
Mindketten sírtunk. Mikor megtöröltem a könnyeimet, felnéztem rá és elmosolyodtam.
- Olyan jó, hogy újra itt vagytok! – mondtam mindkettőjükre nézve.
A háttérben Claire, Anna és Mary egymás vállán zokogott a boldogságtól. Még Kate nővér is a sírás határán volt. Azmaria jött oda hozzánk és ölelt át minket.
- Jól van emberek, elmúlt a veszély. Mindenki visszavonulhat. Az éjszakások álljanak neki a takarításnak! A többiek pedig menjenek vissza aludni! – adta ki az utasítást Remington tiszteletes. – Üdvözöllek újra köztünk Chrno és Önt is Satella kisasszony.
- Köszönöm Remington tiszteletes – szólalt meg Chrno.
A tiszteletes csak elmosolyodott, majd az épület felé vette az irányt. Hálásan néztem utána.
- Rosette – hallottam meg Chrno hangját.
Rákaptam a tekintetemet.
- Beszélhetnénk?
- Persze – válaszoltam, majd a nővérhez fordultam. – Kate nővér, szeretném az engedélyét kérni, hogy elhagyhassam a Rend területét.
- Menjen csak nyugodtan, Rosette nővér. Kérem, vigyázzon magára.
- Köszönöm – hajoltam meg.
Chrno felé fordultam. Kinyújtotta felém a kezét én pedig a kezemet a tenyerébe helyeztem. Felkapott, majd elrepültünk a többiektől. Szorosan a mellkasához simultam és a szíve dobogásának ritmusát hallgattam. Nagyon megnyugtató volt. Néhány perccel később a Centrál Parkban értünk földet egy tó mellett. Chrno letett. Szembe fordultam vele és megöleltem.
- Chrno – suttogtam.
Szorosan magához ölelt. Sokáig csendben álltunk egymást ölelve. Végül felnéztem az aranyszempárba és elmosolyodtam.
- Hiányoztál – suttogtam.
- Nekem is – válaszolta.
- Megvannak a szarvaid is! – kiáltottam fel meglepődve és finoman megérintettem mindkettőt, majd megsimogattam az arcát.
Egy faház húzott, majd leült alá, az ölébe húzva engem is. Boldogan simultam bele az ölelésébe.
- Hogyan sikerült visszajönnötök Satellával? – kérdeztem a kezét megfogva.
- Mindketten ugyanazt a feladatot kaptuk, hogy Téged védelmezzünk az Aionnal való harcban.
- Tényleg?
- Igen.
- Hogyan történt? Mindenre kíváncsi vagyok, ami idáig veled történt.
Elmosolyodott.
- A Semmi közepén voltam. Se a mennyben, se a pokolban, mikor értem jött egy angyal, hogy hívatnak. Teljesen ledöbbentem, amikor megláttam, hogy hova kerültem. Érkezésemkor már Satella is ott volt. Isten feladatot bízott rám, de az elején nem tudtam mi az, csak azután miután visszakaptam a szarvaimat. A feladat számomra olyan kérés volt, hogy ha nem mondja az Úr, akkor is megtenném. Most is pont jókor érkeztem – mondta mosolyogva és végig simított az arcomon.
Egy mosoly futott végig az arcomon. Mindketten csendben voltunk és az elmúlt perceken gondolkoztunk. A parkban egy lélek sem járkált már, csak a cserebogarak ciripelés hallatszódott. Béke és nyugalom honolt mindenhol. Talán a fáradtságtól, a boldogságtól vagy mindkettőtől sikerült hamar elaludnom egyik pillanatról a másikra.

(Chrno szemszöge)

Elmondani is nehéz lenne, mennyire boldog voltam, mikor megláttam Rosettet. Azonnal a védelmére siettem, ahogy megígértem. Mikor tengerkék szemei megtalálták az enyémeimet, egyszerre láttam benne meglepődöttséget, nyugalmat és szeretet. Örültem, hogy eltudtunk jönni a többiektől és kettesben tudtunk maradni. Oly sok idő telt el mióta elváltunk egymástól. A fájdalom, melyet akkor éreztem a szívem szakadt meg, hogy elkell hagynom Őt. Nagyon hálás voltam az Úrnak, ezért a tettéért, amit értem és Rosettért tett.
A parkban kettőnk közül én beszéltem többet. Rosette mindenre kíváncsi volt, ami ezalatt a két év alatt történt. Persze egy idő után a történet elfogyott, így csend telepedett kettőnk közénk. A csendben Rosette hamar elaludt. Mosolyogva figyeltem békés, nyugodt arcát. Óvatosan felálltam, majd elrugaszkodtam a földtől. Repülés közben is Rosette arcát néztem. Egyszerűen nem tudtam róla levenni a szememet. Nem a Rendhez mentem vissza, nem akartam kockáztatni semmit, így a Harvenheit birtokon értem földet újból. Felsétáltam a lépcsőn majd beléptem az ajtón. Satella mosolyogva figyelt minket.
- Ha megkérlek, ágyba bújtatod? – kérdeztem.
- Persze. Vidd fel az emeltre, jobbra a második szobába, mindjárt megyek és átöltöztetem.
- Rendben, köszönöm.
- Ugyan, nincs mit.
Elindultam felfele.
- Chrno! - szólt még utánam.
- Igen? – fordultam vissza.
- Jobb az első szoba pedig a tied. Kikészítettem neked valamit. Remélem, majd jó lesz rád. Most találtam.
- Köszönöm Satella.
Összemosolyogtunk és felvittem Rosettet a szobába. Míg Satella átöltöztette, addig kint türelmesen várakoztam. Miután végzett, bementem és leültem az ágyra. Finoman megsimogattam az arcát. Majd felálltam, megpusziltam a homlokát és halkan megszólaltam:
- Ígérem, soha többé nem hagylak el.
Rosette erre megfordult és nyugodtan aludt tovább. Halkan kisétáltam a szobából, majd becsuktam az ajtót. Lesétáltam a földszintre, ahol még Satella pakolgatok.
- Tudok valamiben segíteni?
- Nem, köszönöm. Chrno, kérdezhetek valamit?
- Szereted Rosettet, igaz?
Teljesen váratlanul ért a kérdés, nem tudtam mit válaszolni erre, pedig a lelkem már ordította a választ.
- Nem muszáj válaszolnod, semmi baj. Nem akartam tolakodó lenni – kért bocsánatot.
- Igen, szeretem. Az életemnél is jobban.
Satella elmosolyodott.
- Ennek nagyon örülök. Csak kíváncsi voltam, hisz végülis elég régóta ismeritek egymást és őszintén szólva, nagyon is összeilletek.
- Köszönöm.
- Jól van, menjél feküdjél le, hosszú volt a mai nap.
- Jó éjt Satella.
- Neked is.
Felmentem a saját szobámba, de még nem tudtam álomra hajtani a fejemet. Gondolataim Rosette és Satella szavai körül forogtak.