(Rosette szemszöge)
Másnap korán keltem, ahogy régebben. Elmentem a reggeli misére a lányokkal együtt, majd utána reggelizni. Az étkezés után edzeni indultam. Két év, hosszú idő. Először a lőgyakorlatokkal kezdtünk Remington atyával. Elsőre nem sikerült semmit eltalálni. Másodjára, harmadjára már tízből kilencet eltaláltam. A délután folyamán bementünk a városba. Nagyon furcsa volt, hogy Azmaria vezetett, míg én mellette ültem, mint egy tanonc. Sok érdekes dolgot mutatott. Sokat nevettünk, míg bejártuk a fél várost. Megálltunk egy ruha bolt előtt. Eszembe jutott Satella, hogy mennyi ruhát tudott magának vásárolni, amikor úgy tartotta kedve. Én és Satella. Emlékszem, teljesen két külön világ voltunk az elején és a végére, már egy teljes csapatot alkottunk Azmariával és Chrnoval.
„Chrno”
Elszomorodtam.
- Mi a baj Rosette? – kérdezte Azmaria.
Csak legyintettem egyet és újból elindultam tovább nézelődni. Késő délután értünk vissza a Rendhez. Még sokan alig hittek a szemüknek, mikor elsétáltam mellettük. Tisztelettel néztek rám, hogy visszatértem a holtak közül, hogy újra szembe szálljak a gonosszal. Becsültek, hogy annyi fájdalom után képes voltam visszatérni közéjük. Kate nővér megemlítette nekem vacsora után, hogy példakép lettem az újoncok szemében. Elmosolyodtam.
„- Milyen áron lettem én példakép és Isten kiválasztottja? Az ár a barátaim élete volt.”
Vacsora után egyedül indultam el sétálni a kertben. Nyár közepe volt. A virágok a kertben csak úgy ontották magukból az illatot. Letéptem egy szál vörös rózsát és leültem a szökőkút szélére és a virágot kezdtem el figyelni. Éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. Összegörnyedtem és úgy sírtam tovább.
(Azmaria szemszöge)
Kate nővérrel az ablak mellett álltunk és Rosettet figyeltük, ahogy kint a kertben magányosan sétál. Leszakított egy vörös rózsát és leült a szökőkút szélére. Egy ideig a virágot figyelte, majd sírásban tört ki.
- Kate nővér – szóltam remegő hanggal.
- Látom Azmaria. Majd megszakad a szívem.
- Alig figyel mindenre. Ha edzésről van szó, akkor százszázalékosan teljesít, de ha vásárlásról vagy bármiről msáról van szó, már máshol jár. Nagyon hiányzik neki Chrno. Biztos Satellán is sokat gondolkozik. Úgy szeretnék rajta segíteni, de egyszerűen nem megy – mondtam sírva.
- Igen, ezt én is észrevettem. Idő kell neki. Remélem, ha harcra kerül a sor, akkor tud majd rá figyelni. - Ha megbocsájt, nővér elmennék aludni. Már nagyon későre jár az idő.
- Persze. Menjen csak. Jó éjt.
- Önnek is.
(Rosette szemszöge)
Késő estig kint voltam a szabad ég alatt. Persze ennek az lett a következménye, hogy reggel kicsit későn ébredtem. Lekéstem a lőgyakorlatot Remingtonnal és még Kate nővér is szóvá tette, hogy nem jelentem meg a reggeli misén. Kész katasztrófa volt a mai napom. A lányok próbáltak segíteni könnyebbé, felszabadultabbá tenni a napomat, de nem nagyon sikerült. Remington tiszteletes négyszemközt beszélni akart velem, így Kate nővér szobájában ültem délután.
- Köszönöm, hogy eljöttél Rosette. Szeretnék veled beszélgetni. Először is lekésted ma a reggeli gyakorlatot.
- Igen, tudom, nagyon sajnálom.
- Rosette, itt a sajnálom nem sokat ér. Feladatot kaptál Istentől, hogy megöld Aiont! Ha így folytatod, az egész világ elpusztul! Elhiszem, hogy hiányzik Chrno és..
- Önnek ehhez semmi köze. Nem tudja, milyen érzés, ha elveszít két fontos embert az életéből, akit szeretet – kiáltottam fel és kirohantam a szobából.
Útközben fellöktem egy- két nővért. Végül kint egy fa alatt ültem le és fakadtam ki zokogásban.
„Chrno” „Chrno” „Chrno”
Hirtelen egy árny magaslott felém. Felkaptam a tekintetemet. Remington tiszteletes állt felettem. Letöröltem a könnyeimet és felálltam.
- Ne haragudjon az előbbi kirohanásom miatt – hajoltam meg.
- Rosette, én kérek bocsánatot. Túl messzire mentem. Semmi közöm az ön magánéletéhez.
- Ígérem tiszteletes, hogy holnaptól kezdve, jobban odafigyelek a dolgokra és mihamarabb szeretném újra megcsinálni a Miliciai kiképzést, hogy teljes felkészültséggel indulhassak útra –feleltem, keményen a szemébe nézve.
Sarkon fordultam és a főépület felé vettem az irányt.
„- Elkell, hogy felejtsem a múltat, hogy végleg megöljem Aiont, megbosszulva a többiek szenvedését és halálát.”
Bementem a könyvtárba és elkértem egy-két jelentést az elmúlt két évről. Több tucatot nyomtak a kezembe. Leültem egy asztalhoz és neki álltam kétévnyi anyagot átolvasni. Fél évig, a halálom után csend és béke honolt mindenhol. Aztán hírek jöttek, hogy emberek tűntek el vagy haltak meg rejtélyes módon. Az egyik mappában egy fényképet találtam, melyen egy ember maradványai hevertek szanaszét.
„- Undorító.”
Minél előrébb haladtam a mappákkal, annál kevesebbet tudtam meg. A gyilkosságoknak és az emberrablásoknak semmi értelme nem volt.
„- Vajon, Aion megint mire készül? Egyáltalán még senki nem látta két év óta.”
Gondolataimból a harang zaja szakított ki. Hat óra volt. Visszavittem a mappákat, megköszöntem és az ebédlő felé vettem az irányt. Vacsora csendben telt, persze amint megint egyedül maradtam a szobámban előtörtek a emlékek. Ezek sajnos életem végéig követni fognak, míg vissza nem térek az Úrhoz. Az ágyra vetettem magamat és beletemettem az arcomat. Késő este aludtam el. Másnap reggel a nap első sugaraira ébredtem. Hajnali fél hetet mutatott az óra. Felültem és a naptárra néztem. Szerda volt. Negyedik napja voltam itt a Földön. Aionról nem érkezett hír, se támadásról vagy gyilkolásról. Reggeli után azonnal belevetettem magamat a munkába. Lőgyakorlatra mentem és ott segítettem, ahol tudtam. Ötödik napra, már készen álltam arra, hogy újra megcsináljam a Miliciai kiképzést. Szemeim előtt a bosszú lebegett. Egy démonnal kellett megküzdenem. Kicsit megizzasztót, de nem volt nehéz feladat. Együtt, a lányokkal ünnepeltük meg a kiképzés eredményét. Este még az ebédlőben ültünk le és beszélgettünk. Volt mit mesélni. Mikor ágyba kerültem este, boldogan hajtottam a fejemet álomra, tudván, hogy most már készen állok a harcra.
(Isten szemszöge)
Állandóan szemmel tartottam Rosette Christophert. Minden rezdülését, kitörését figyelemmel kísértem.
„- Igaza volt Kate nővérnek, hogy ha így folytatja, akkor még a harcra se tud, majd koncentrálni és akkor már senki nem tudja megállítani Aiont. Bármennyire is ellene vagyok ennek a dolognak, amire készülök, de ha nem teszem meg, akkor talán az egész világmindenség elpusztul.”
- Michael, kérlek, hozd elém a nőt és a démont.
- Biztos, hogy ezt kívánod Uram?
- Nincs más választásom. Az emberiség és talán a mi világunk forog kockán.
- Értettem. Azonnal intézkedem – hajolt meg az angyal és elment.
Tovább figyeltem a földi eseményeket. Idáig éreztem Rosette fájdalmát.
„- Ennyi fájdalmat még soha senkinél nem tapasztaltam. Csak nem?”
A gondolataimból Michael visszatérése szakított ki. Egy nő lépett elém. Meghajolt.
- Uram.
- Üdvözöllek Satella Harvenheit. Feladatom van a számodra, persze, ha hajlandó vagy segíteni nekem vagy inkább a bajtársadnak, Rosettenek?
- Természetesen. Kész vagyok rá, hisz tartozok neki.
- Rendben. A feladatod a lány védelmezése lesz a Földön.
Satella felkapta a fejét.
- Igen, jól hallottad. Visszatérhetsz, azért a sok fájdalom után. Érzem rajtad, hogy hiányzik neked Rosette és a többiek is.
- Nagyon köszönöm Uram!
- Tartsd a szemed előtt a feladatodat. Ha elvégezted, majd akkor visszatérsz, mikor lejárt az időd.
- Uram, meghoztam Őt – szólalt meg Michael újból.
Az érkezőre kaptam a tekintetemet.
- Üdvözöllek démon a Mennyországban.
- Uram! – térdepelt le előttem illedelmesen.
„- Kezdésnek nem is olyan rossz. Elég sokat tanulhatott Rosette oldalán. Csak nem ebbe a démonba szerelmes a lány?”
Lepillantottam az alvó lányra és jobban megfigyeltem az arcát. Arcát könnyek áztatták a sok sírástól. Ránéztem az előttem térdelő démonra.
- Mi a neved, démon?
- Chrno.
- Megbízhatok benned? Szeretném rád is ugyan azt a feladatot bízni, mint Satellára.
A fiú felnézett a nőre egy kicsit elmosolyodott, majd visszanézett rám. Ekkor vettem észre a szemében bujkáló fájdalmat.
- Igen, bármi legyen is az.
- Ez esetben két dolgot adok neked. Mindkettő ajándék tőlem van, amiért gondját viselted egy emberi lénynek. Első ajándékom, hogy visszakapod a szarvaidat – mondtam, mire a szarva újból kinőtt. – A második pedig, hogy visszatérhetsz a Földre Rosette mellé.
Hirtelen felkapta a fejét és csillogó szemekkel nézett rám.
- Komolyan?
- Igen, de csak egy feltétellel jutatlak vissza.
- Hallgatom, bármi is legyen az.
Elmosolyodtam.
- Védelmezd Rosette Christophert, ha kell az életed árán is! Harcolj érte, a véred utolsó cseppjéig!
- Uram, olyat kér tőlem, amit mindenféle képpen megtennék. Nagyon köszönöm, mindkét ajándékot. Ígérem, vigyázok a lányra!
- Rendben, akkor ezt megbeszéltük. Veled tart Satella is. Mindkettőtök feladat ugyan az. Most menjetek. Úgy érzem nem sokára Rosettenek, nagy szüksége lesz rátok az Aionnal való harcban!
- Aion? – kérdezték egyszerre.
- Igen. Rosette azt a feladatot kapta, hogy ölje meg Aion, aki újabb bajt akar hozni az emberiségre vagy akár ránk is. Ezért kértelek meg titeket, hogy vigyázzatok rá, mert ez a háború veszélyesebb lesz, mint az előző volt.
Mindketten komolyan bólintottak.
- Most menjetek és járjatok sikerrel! – bocsájtottam el őket.
„- Ők az utolsó reményeink.”- gondoltam, mikor kiléptek az ajtón.
Visszafordultam és az alvó lányra pillantottam.
„- Kitartás Rosette. A többiek már úton vannak feléd. Remélem, így könnyebb lesz szembe szállnod Aionnal, hogy visszakaptál mindenkit, akit szerettél. Ez egy újabb ajándék tőlem neked.”
Elmosolyodtam.
(Rosette szemszöge)
Hangos robbanásra és a riasztó zajára ébredtem fel az éjszaka közepén. Gyorsan felkaptam a ruhámat a fegyveremet és már rohantam is kifele a többiekkel együtt. Az udvaron már kint volt Kate nővér, Remington tiszteletes és a többi nővér is. Egy démon sétált beljebb az udvaron.
„- Hát elkezdődött.” – gondoltam.
- Azonnal álljon meg és közölje a szándékát! – szólította fel Kate nővér.
- Gyűjtőkörön vagyok Aion nagyúr számára – felelte gonosz mosollyal az arcán.
„- Aion.”
Mielőtt még bárki bármit is reagálhatott volna, támadásba lendültem. Egymás után adtam le a lövéseket. Később Azmaria is már neki indult és együtt soroztuk a démont. Felnevetett, majd nagy csapást mért kettőnkre. Az erő, amivel lesújtott leterített a lábamról és elrepültem Azmaria mellől. Hirtelen nagy fényesség támadt és egy harcos jelent meg. Nem hittem a szememnek. A szellem harcos egy pillanat alatt végzet a démonnal. Aztán már csak azt vettem észre, hogy valaki a karjában tart. Felnéztem és nem hittem a szememnek.
- Te? – kérdeztem könnyes szemmel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése