(Aion szemszöge)
A Sátánnal való találkozás után két nappal értem jött egy démon. Üzenetet hozott.
- A nagy Úr látni kíván téged, ugyan azon a helyen, mint legutóbb éjfélkor.
- Rendben, ott leszek.
Természetesen éjfélkor megjelentem a megbeszélt helyen. Sok démon gyűlt össze egyszerre. Sokan már társaságokba verődtek és halkan sutyorogtak. Körbe pillantottam. A falak mellett sötét lelkek álltak őrt. Hirtelen mindenki elcsendesedett a helységben.
- Jó estét mindenkinek! – hallatszódott egy hang.
Mindenki odakapta a tekintetét, ahonnan érkezett a hang és mindannyian meghajoltunk.
- Örülök, hogy mindannyian eljöttek ezen a csodás estén. Önök, azok a szerencsések, akik átestek a rostán és csatlakozhatnak a csapatomhoz. Legyenek hálásak, amiért felvettem magukat, nem sok démonnak sikerült. Nos, az első feladat először könnyűnek tűnik majd, aztán később rájönnek, hogy milyen nehéz is. Mindannyian ugyanazt a feladatot kapják. Aki elsőnek információt szerez róla, a jobb kezemmé nevezem ki.
Mindenki síri csendben várta a munkát. Persze mindannyian jobb kezek akartak lenni egy hatalmas démon mellett.
- A feladtuk pedig nem más, mint egy személy felkutatása. Nem tudjuk róla, hogy nő-e vagy férfi–e, csak annyit, hogy meghalt és visszatért az emberek közé. Míg élt, apostol volt. Ha meg találják, én tudni fogom. Sok sikert kívánok a kereséshez! Viszontlátásra Uraim! – Azzal a helyiséget elhagyta a fő gonosz.
Mindenki szétszéledt és az illető keresésére indult. Mielőtt kiléptem volna, megszólítottak.
- Aion? – kérdezte egy fickó.
- Igen. Miben segíthetek, uraim? – fordultam velük szembe.
Hárman voltak. Az erő és a gonoszság csak úgy sütött az arcukról. Letérdepeltek előttem.
- Hallottuk hírét egy régebbi tervednek és úgy gondoltuk, hogy felajánljuk a segítségünket.
Gonosz mosolyra húztam a számat.
- Rendben, legyen. Kövessetek.
Elvittem őket a lakhelyemre és szállást adtam nekik.
- Hogy hívnak titeket? – kérdeztem, kényelmesen hátra dőlve a fotelben.
- A nevem Gou – szólalt meg a lila hajú. – A tetovált Shin, a fekete hajú szépfiú pedig Hayu.
- Örvendek.
- Van már valami terved a kereséssel kapcsolatban? – kérdezte Shin, dohányt szívva.
- Igen. Holnap, amint fel kell a nap, szépen elmegyünk a Magdaléna Rendhez. Ott sok vallásos ember él és hátha találunk olyant, akire ráillik a leírás.
- Jó tervnek tűnik, de nem az a Rend, amely démonirtással foglalkozik? – szólalt meg először Hayu.
- De, igen. Ha ügyesen csináljuk a dolgokat, akkor le tudjuk fegyverezni őket, vagy akár elrabolhatunk valakit is, és abból ki tudnánk húzni, hogy nem-e tud egy olyan illetőről.
- Jó ötletnek tűnik.
Mosolyogva merültem el a gondolataimban. Még akkor is fent voltam, mikor már a másik három mélyen aludt.
„Meg kell szereznem a fő gonosz melletti széket” – járt az agyamban.
(Rosette szemszöge)
Miután Kate nővér szobájában végeztünk hétfőn este, hazaindultunk. Kedden reggel reggeli után indultunk a Rendhez. Épp, hogy kiszálltunk egy férfi lépett elénk. Az öreg hívatott engem és Chrnot. Idáig nem nagyon hallottunk felőle, így kíváncsian indultunk el a műhelye felé.
- Itt vagyunk, öreg! – szólaltam meg, mikor beléptünk.
- Áhh, Rosette, Chrno, örülök, hogy ide tudtak sietni – lépett elénk. – S hogy van ez két drágaság? – kérdezte közelebb hajolva a felső testemhez.
A vér felszökött az arcomba mérgemben.
- Öreg! – kiáltottam, majd egy hatalmasat vertem a fejére, mire összeesett. - Maga egy perverz! – mondtam elfordulva.
- Néha kell egy kis mulatság is – motyogta, miközben felállt.
- Mért hívatott? – kérdeztem félvállról.
- Oh, igen. Kifejlesztettem nektek valamit – mondta és előhúzott két mikrofont, adóvevővel. – Ezzel a készülékkel tudjátok tartani egymással a kapcsolatot, ha te, Rosette a földön vagy, Chrno pedig a levegőben. Egy kilométeres hatótávolsága van. Így össze tudjátok koordinálni a támadásokat.
Elvettem az egyiket.
- Hmm, érdekesnek tűnik. Majd kiderül az egyik betevésen, öreg. Azért, köszönjük – mondtam, mielőtt kiléptem volna a műhelyből. Chrno is követett. Aznap nem volt semmi dolgunk, ezért egy idő után hazajöttünk pihenni. A lemenő napot figyeltem az erkély korlátjáról, mikor szárnysuhogást hallottam magam mögül. Elmosolyodtam.
- Csatlakozhatok? – kérdezte egy hang.
- Természetesen – válaszoltam.
Két kéz ölelt át hátulról. Elmerültem az ölelésben. Kettesben néztük végig a naplementét. Mikor már réges-régen eltűnt a nap a horizontról, mi még mindig kint voltunk az erkélyen. Egy idő után éreztem, hogy Chrno szeretne valamit mondani.
- Valami baj van, Chrno? – kérdeztem félénken.
- Nem akartam elrontani a csodás pillanatot a hírrel.
- Történt valami? – kérdeztem azonnal kibújva az öleléséből, leugrottam a korlátról és szembe fordultam vele.
- Még nem, de tegnap este volt egy megérzésem.
Kíváncsian néztem rá.
- A gonosz mozgásba lendült. Úgy érzem, néhány nap és megjelennek a démonok. Úgy hiszem, hogy sokan lesznek és nem lesz egyszerű dolog, főleg ha igaz az a feltételezés, amit Remington mondott.
Elmélyedtem a gondolataimban.
- Közölted a többiekkel is?
- Persze, amint volt rá időm. Még Kate nővérnek is megemlítettem. Másodfokú készültséget rendelt el a Rendnél.
- Értem. Akkor már csak a támadásra vagy egy riasztásra kell várnunk.
- Igen.
- Rosette! Chrno! – kiabálta Azmaria a kertből. – Kész a vacsora!
Az egész nap csendes volt.
„Vihar előtti csönd” – gondoltam vacsora közben.
Szerdán kora hajnalban megszólalt riasztó, ami össze volt kötve a Magdaléna Renddel és a Harvenheit villával. Azonnal kipattantam az ágyból, felöltöztem, felcsatoltam a pisztolyt és kirontottam a szobából.
- Azmaria! Joshua! Siessetek! – kiáltottam lerohanva a lépcsőn.
Két másodperccel később már ők ketten is lent voltak a nappaliban és útra készen álltunk. Beültünk az autóba és a Rend felé vettük az irányt. Chrno felettünk jött. Felcsatoltam azt a kütyüt, amit az öregtől kaptam.
- Hallasz, Chrno? – szóltam bele.
- Kristály tisztán – válaszolta. – Előre megyek. Ott találkozunk.
- Rendben.
Chrno elhúzott felettünk.
Öt perccel később borzalmas látvány fogadott. A Rend kapuja romokban hevert. Az udvaron három démon állt. Volt már néhány sebesült is. Kiszálltunk az autóból.
- Joshua! Azmaria! Először vigyétek a sebesülteket biztonságos helyre, utána pedig csatlakoztok hozzánk! Siessetek!
- Igenis! – Azzal elrohantak.
„Legalább ők biztonságban lesznek egy ideig.”
- Satella! Menjünk!
Időközben Chrno nekitámadt egy tetovált démonnak. Mi Satellával a másik kettőnek rontottunk neki. A Rend többi tagja is sorozta a démonokat. Magamnak sikerült kipécéznem a lila hajú démont. Támadásai pontosak voltak, így nehezebb volt előle elugrani, mint gondoltam. Sikerült egypár sebet beszereznem. Pechemre a golyók is kifogytak a fegyverből, így muszáj voltam menekülni.
- Rosette! – hallottam meg a nevemet.
A hang irányába fordultam. Remington egy fegyvert dobott felém. Futásnak eredtem, felugrottam, hogy elkapjam. Még időben, ugyanis a lila hajú újabb támadást küldött felém. Mivel nem engem talált el, hanem a földet, így hatalmas porfelhő szállt fel. Kettőig nem láttam.
- Na, mi az, kislány? Ennyi tellett tőled? – jött a démon hangja minden felől.
- Átkozott!
- Koncentrálj, Rosette! – hallottam meg Chrno hangját a fülemben.
Egy pillanatra lehunytam a szememet és a démon nevetésére koncentráltam. Végül felemeltem a fegyvert és lőttem. Hangos ordítás jelezte, hogy célba ért a találat. A porfelhő is lassan eltűnt. A démon ott feküdt a földön kiterülve. Körbe pillantottam. Chrno még mindig küzdött. Satella a földön feküdt. Azmaria és Joshua próbálta felszedni és biztonságos helyre vinni. A szemem sarkából láttam, hogy az „izmos” démon fel kell és gonosz vigyorral Satelláék felé veszi az irányt.
- Viszlát, szépségeim – köszönt el tőlük mosolyogva, és egy fény gömböt dobott feléjük.
Nem néztem tétlenül a támadást. Futásnak eredtem. Elrugaszkodtam a földtől és Azmariáék elé ugrottam, így engem talált el a gömb. Éles fájdalom járta át az egész testemet. Hallottam, hogy sokan a nevemet kiáltják. Egy nagy puffanással értem földet. Néhány másodpercre elvesztettem az eszméletemet.
- Rosette! – hallottam Chrno hangját a fülembe. – Rosette!
Mikor újból kinyitottam a szememet egy fehér ruhás alak állt előttem. A vérző oldalamhoz kaptam, mikor felültem. Felpillantottam az illető arcába. Ijedten kaptam a fegyverem után és szegeztem a démonra.
- Aion – rebegtem.
- Üdvözletem Mária Magdaléna. Már régen találkoztunk – köszönt mosolyogva.
- Mit akarsz itt? – sziszegtem a fogaim között, a fegyvert még mindig rátartva.
Eltűnt a szemeim elől. A fülem mellett hallottam meg újból a hangját.
- Keresek valakit. Nem tudnál nekem segíteni?
Amilyen gyorsan csak tudtam megfordultam, és elsütöttem a fegyvert.
- Nem talált - szólalt meg újból a hátam mögül.
Mire bármit is tehettem volna, közénk állt valaki és támadást mért Aionra. A gonosz még idejében felvette a démoni alakját és több méterrel arrébb ugrott.
- Chrno! Rég találkoztunk már, régi bajtársam. Mondd csak, nem akarsz újból csatlakozni hozzám és a kis csapatomhoz, mint itt ugrálni Isten szolgáinak?
- Nem – válaszolta Chrno, még mindig előttem állva.
- Nagy kár. Akkor vigyorogva fogom végig nézni, ahogy te és a kis barátaid meghaltok, mikor a nagy Úr kívánsága beteljesedik.
- Mire készültök?
- Az még legyen előtted titok, Chrno. Gou! Shin! Hayu! Menjünk! – adta ki a parancsot Aion, mire a három démon megjelent mellette és együtt köddé váltak.
Egy ideig néma csend volt és mindenki a helyet figyelte, ahol eltűnt a négy démon. Leeresztettem a fegyvert. Felszisszentem a mozdulatra. Chrno megfordult és letérdepelt mellém.
- Jól vagy, Rosette?
- Jól – hazudtam.
Pokolian fájt az oldalam és ömlött belőle a vér. Chrno megfogta a kezemet és elvette a sebről.
- Fenéket vagy jól! Vérzik az oldalad.
Nem feleltem. Felvett a karjaiba.
- Velem ráérnek foglalkozni, vannak nálam súlyosabb sérültek is – feleltem durcásan és megpróbáltam kiszabadulni az öleléséből. - Tegyél le, Chrno! – szóltam rá már erőteljesebben és hangosabban.
Nem akartam védtelen, kis sebesült nyuszinak látszani a többiek szemében.
- Márpedig, most itt maradsz és kész! – parancsolt rám Chrno komolyan.
Megadóan felsóhajtottam.
Csendben tűrtem, míg elláttak az orvosin.
- Megsérült valaki komolyabban? – kérdeztem a nagy csöndben.
- Magán kívül senki, hála. A többiek kisebb-nagyobb zúzódásokkal vagy karcolásokkal úszták meg.
- Értem.
Elöntött a bűntudat, amiért olyan csúnyán beszéltem Chrnoval. Ő csak aggódott értem. Én is ugyan ezt tenném, ha ő sérülne meg. Nem akartam megbántani.
„Tegyél le, Chrno!” – rémlett fel előttem a kép.
- Készen vagyunk. Ha megkérhetném, néhány napig ne nagyon vigye túlzásba az ugrálást és egy ideig ne vegyen részt harcokban.
- Értettem.
„Még hogy kimaradni egy csatából? Azt már nem!”
Óvatosan lemásztam az ágyról és az ajtó felé indultam. Kiléptem rajta. Chrno már nem volt ott. Felsóhajtottam. Felmentem Kate nővér szobájába, mert gondolom, szeretne mindent tudni, ami a harc alatt történt. Kopogtatás után beléptem a helységbe. A nővér épp akkor tette le a telefont.
- Hogy érzi magát, Rosette nővér?
- Jól, köszönöm.
- Most beszéltem az orvossal.
„Jajj, ne!”
- Mondta, hogy mély a seb és sok vért veszített, ezért erre a hétre felfüggesztem.
- De…
- Ez parancs, Rosette nővér.
- Értettem – hajtottam le a fejemet.
- Mi történt odakint? Meg tudott valamit? Chrno már leadta a jelentést, mielőtt hazament volna. Szeretném azért magától is hallani.
„Tehát hazament.”
- Igazság szerint nem tudtunk meg semmivel se többet, csak beigazolódott, hogy a Sátán tényleg bosszút akar és vissza akar térni a Mennybe. Aion és a három démon keresnek valakit, de hogy kit, szerintem még azt ők sem tudják, mert akkor nem üres kézzel távoztak volna innen.
- Lehet, hogy csak eljöttek feltérképezni a helyet – vágott közbe Remington tiszteletes.
- Már csak azt kéne megtudnunk, hogy kit keresnek.
- Ha azt megtudnánk, sokkal előrébb lennénk. Köszönöm a jelentést, Rosette nővér. Távozhat. Pihenjen sokat, szükségünk van magára.
- Rendben. Viszlát.
„Majdnem egy teljes hét pihenő. Nagyon örülök neki!”
Kimentem az udvarra, ahol a törmelékeket takarították el. Két barátnőm és testvérem a kocsinál várakoztak rám. Mindegyikőjük viselt valami kisebb sebet vagy karcolást. Eléjük léptem.
- Jól vagy? – kérdezte Azmaria mellém lépve.
- Megmaradok.
- Köszönjük, Rosette – mondta Joshua.
- Ugyan, semmiség. Nem akartam, hogy valami bajotok essen.
- Helyette neked… – kezdte Azmaria.
- Hagyjuk. Örülök, hogy épségben vagytok. Én pedig megmaradok. Néhány napig otthon kell maradnom. Kate nővér megparancsolta. Menjünk haza.
- Rendben. Majd én vezetek – szólalt meg Satella.
Beültünk a kocsiba és haza indultunk. Amint hazaértünk Chrno szobája felé vettem az irányt. Kopogtattam. Semmi válasz érkezett.
- Chrno, ha bent vagy, légy szíves engedj be.
Újabb csend következett. Felsóhajtottam. Elbattyogtam a szobámig. Amint becsuktam az ajtót, neki támaszkodtam és lecsúsztam a földig. Amennyire a sebem engedte összegörnyedtem. Éreztem, hogy elerednek a könnyeim.
- Rosette – hallottam meg egy hangot.
Felnéztem. Chrno közeledett az erkély felől. Leült mellém, magához húzott és átölelt.
- Mi történt, Rosette?
- Se-semmi.
- Kérlek, ne sírj. Elszomorít, ha így látlak. Mi bánt?
- Ne haragudj! Nem akartalak megbántani – zokogtam a pólójába.
- Css, nem történt semmi. Zaklatott voltál – suttogta a vállamat simogatva.
Egy puszit nyomott a homlokomra.
- Mit mondott a doki? – kérdezte felé fordítva a fejemet és letörölte az utolsó könnycseppeket.
- Ezen a héten nem vehetek részt egy bevetésen sem – sóhajtottam fel.
- Ennek örülök. Rád fér a mai csata után a pihenés. A sebedről pedig ne is beszéljünk. Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgot, hogy megvédhesselek. Nagyon megijedtem ma.
- Tudom, és nagyon sajnálom, de muszáj volt valamit tennem. A többiek veszélyben voltak.
Erre ő sem tudott mit felelni.
- Halálra fogom unni magamat itthon ebben a néhány napban – nyafogtam.
- Én pedig nyugodt leszek, hogy te biztonságban vagy – mondta és egy újabb puszit nyomott homlokomra.
Vágtam egy grimasz, mire mindketten felnevettünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése