(Rosette szemszöge)
Az egész éjszakát Chrno ágya mellett töltöttem. A többiek sokszor benéztek, hogy mi újság és legtöbbször hoztak valami ennivalót. Próbáltak jobb kedvre deríteni, de nem nagyon sikerült nekik, hiába próbálkoztak. Kedden épp csak annyira hagytam el a szobát, míg újból kicserélték Chrno kötéseit, meg átöltöztem egy tiszta ruhába. A többiektől megtudtam, hogy senki sem sérült meg komolyabban csak, Chrno.
Egy nap telt el nyugalomban, békében, úgy hogy nem ért minket semmiféle támadás. Szerda kora reggel arra ébredtem, Chrno ágyán pihentetve a fejemet, hogy megszólal a riasztó.
„ - Megint itt vannak!” – gondoltam.
Azonnal fölálltam, ránéztem Chrnora, egy puszit nyomtam a homlokára és kisiettem a szobából.
Yuka jött velem szemben.
- Rosette, gyere, menjünk!
- Hányan vannak? – kérdeztem elővéve a fegyveremet.
- Hárman, de mind a három izmos egy fajta.
- Rendben, akkor irány a felszín.
- De Rosette..
- Nem érdekel Yuka, hogy mit beszéltünk meg. Chrno megsérült, lehet, hogy meg is hal. Nem fogom csak annyiban hagyni. Bosszút fogok állni. Te nem tennéd ugyanezt, ha valami történne Rinkunnal? – kérdeztem egy pillanatra megtorpanva, a szemébe nézve.
Tudtam jól, hogy egy kényes pontra tapintottam.
- De, megtenném. Rendben, legyen. De mindig maradj mellettem vagy Rinkun mellett.
- Megbeszéltük.
- Hogy ezért én még mit kapok Chrnotól! – sóhajtott fel Yuka.
Kicsit elmosolyodtam. Kirohantunk az udvarra, ahol már javában folyt a harc. Rinkun ránk kapta a tekintetét, majd kérdőn nézett ránk. Odarepült hozzánk.
- Hát, ti mit kerestek idefenn? Lent kéne meghúznotok magatokat! – rótt meg mindkettőnket.
- Tudom, de nem fogom abban hagyni a dolgot! Chrno súlyosan megsérült! Szükségetek van itt rám! – feleltem komolyan a szemébe nézve.
Egy ideig álltuk egymás tekintetét, majd Rinkun megadóan felsóhajtott.
- Akaratos egy nőszemély – mondta, mire elmosolyodtam. – Kate nővér, Rinkun vagyok. Rosette fenn van a felszínen. Nem, nem akar lemenni. Rendben.
Odafordult felénk.
- Mindig maradj mögöttünk! – utasította.
- Rendben.
Hárman, egyszerre lendültünk támadásba. A Rend tagjai pedig hátulról fedeztek minket. Aztán Azmaria és Satella is csatlakozott hozzánk és együtt öten támadtunk a három démonra. Sikerült úgy összehangolni a támadásainkat, hogy két démonnak semmi esélye nem volt támadni. Próbáltak menekülni, de utánuk eredtünk. Aztán ketten felröppentek egy pedig a földön maradt. Yuka és Rinkun a másik kettő után eredt. Joshua is mellénk sietett és a hárman támadtunk neki a démonnak. Nem sokkal később Yuka kötött ki a földön. Odarohantam hozzá.
- Yuka, jól vagy? – kérdeztem aggódva és felsegítettem.
- Hidd el, aranyom, nekem ez meg se kottyant.
Elmosolyodtam.
- Ezt örömmel hallom.
Egy fénycsóvára lettünk figyelmesek, ami kettőnk között csapódott be, elrepítve egymástól minket. Mindketten a még nyirkos fűben kötöttünk ki.
- Rosette – hallottam meg egy elhaló hangot a fülemben.
A fülemhez kaptam az adóvevőhöz. Először azt hittem, hogy hallucinálok, de újból meghallottam.
- Rosette.
Felemeltem a fejemet és körbe néztem. Megpillantottam Chrnot, ahogy az épület falának támaszkodik. Aztán észrevettem, hogy az egyik démon is Chrno felé igyekszik. Azonnal felpattantam és rohanni kezdtem Chrno felé.
- Valaki fedezzen! – kiáltottam el magamat, mire egyszerre többen is megmozdultak.
Futás közben leadtam két lövést a közeledő démon felé. Mögöttem a többiek a másik két démont vették célba. Becsúsztam én is a fedezékbe és ránéztem Chrnora. A sebei nagy valószínűleg felszakadtak, mert a kötései lassan átáztak.
- Te mit keresel itt? – kérdeztem kicsit mérgesen.
- Ezt én is kérdezhetném tőled! – nézett rám.
Szemei fáradtak voltak és biztosan fájdalmai voltak, mert mindig összerándult.
- Chrno, súlyosan megsérültél az előző csatában, majdnem meghaltál – róttam meg.
Persze közben a démonok folyamatosan támadtak minket.
- Mi pedig megegyeztünk, hogy meghúzod magadat, míg harc van! – vágott vissza.
Az egyik izompacsirta támadást indított felénk. Megijedtem, majd Chrnora vetettem magamat, így kikerülve a támadást. Felnéztem Chrno arany szemeibe egy pillanatra, majd feltápászkodtam róla.
- Chrno, menj vissza! Itt ez most már mi elintézzük! – mondtam neki komolyan.
- Persze, majd fogom hagyni, hogy elvigyenek! – felelte kicsit mérgesen.
Farkasszemet néztünk. Még egy utolsó pillantást vetettem rá, majd visszarohantam a harctérre. A háromból már csak egy démon volt életben. A fegyverembe csúsztattam azt a golyót, amit még nem olyan régen az öreg csempészett be Chrno kórtermébe. A démonra céloztam, majd lőttem. A golyó eltalálta és a démon ordítva távozott a másik világra.
Nagyot sóhajtottam, majd elmosolyodtam. Ezen is túl voltunk. Mindenkire vetettem egy pillantást és mikor meggyőződtem, hogy senkinek nem esett nagyobb baja, elindultam Chrno felé. Odaértem, a kezét átvetettem vállam fölött és támogatva elindultunk a sebesült részleg felé. Visszamentünk a kórterembe és Chrnot leültettem az ágyra. Egy orvos sietett be és állt neki azonnal kicserélni Chrno kötéseit. Kicsit hátrébb álltam és neki dőltem a falnak, onnan figyeltem, hogy mit csinál az orvos.
- Felelőtlenség volt kijönnöd! – szólaltam meg halkan.
- Részedről is, hogy részt vettél a harcban! – vágott vissza.
- A többieknek szüksége volt rám, mert te súlyosan megsérültél.
- Úgy gondolom, hogy a többiek nélküled is megoldották volna.
- Én ebben nem vagyok olyan biztos! Értsd meg végre, hogy szükségetek van rám!
Az orvos a nyakát behúzva távozott a szobából, hogy elkerülje a vitát.
- Igen, ez igaz, de úgy van rád szükségünk, hogy élsz! Nem pedig valahol raboskodsz és vársz arra, hogy mi fog történni veled! Ha meghalsz akkor mindannyian odaveszünk!
- Hidd el, nem adom én olyan könnyen magamat! Harcolni fogok az utolsó lélegzetvételemig! S ha kell, feláldozom az életemet azért, hogy mások élhessenek!
- S mi lesz a saját életeddel? A barátaiddal?
Elfordítottam a fejemet.
- Tudod jól, hogy milyen célból tértem vissza a földre. Van egy feladatom, amit véghez kell vinnem, még akkor is, ha nem élem túl. Ha vége mindennek és, ha túlélem, akkor majd gondolkozok a jövőn, addig nincs értelme! – mondtam, majd az ajtóhoz léptem és kinyitottam. Mindannyian ott álltak az ajtóban. Gondolom hallgatóztak, mert mikor kinyílt az ajtó mindegyikőjük megijedt, majd hátrébb léptek egyet. Egyikük szemébe se néztem bele. Jobbra fordultam és elindultam a hálószobák felé. Útközben összetalálkoztam egy atyával.
- Rosette nővér, Kate nővár hívatja.
- Máris megyek.
A nővér szobája felé vettem az irányt. Mikor beléptem a szobába, már Remington tiszteletes is ott volt.
- Örülök, hogy nem esett baja, Rosette nővér – szólalt meg Kate nővér. – Azért hívattam, mert egy fontos dologról szeretnék Önnel beszélni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése