17. fejzet: Békülés

(Rosette szemszöge)

Egész éjszaka nyugtalanul aludtam. Sokáig fenn voltam és néztem ki az ablakon.
Miután hazaértünk és Chrnót nem találtam a gyengélkedőn, sem a szobájában, magamra zártam a szobám ajtaját és még vacsorára sem mentem ki.
Azmaria egyszer-kétszer bekopogott, de miután egyszer sem válaszoltam neki, feladta a reményt.
Fájt, hogy így viselkedtem Chrnóval. Nem érdemelte meg. Észrevettem, hogy mióta kiderült, hogy Aion és a többi démon rám vadászik, egyre többet vitatkoztunk és legtöbbször az én makacsságom miatt.
Reggel, miután felébredtem és felöltöztem, Yuka keresésére indultam. A fegyvereknél találtam rá, épp egy atyával beszélgetett. Megvártam, míg befejezték a beszélgetést, majd közelebb léptem barátnőmhöz.
- Szia! – köszöntem halkan.
- Szia. Hogy vagy? – kérdezte.
- Fáradtan. Beszélhetnénk?
- Persze, gyere, sétáljunk egyet kint.
Bólintottam, majd egymás mellett kisétáltunk a szabadba. Kint kicsit hűvös, de tűrhető volt az idő. Leültünk egy padra és egy ideig csendben ültünk a tájat szemlélve.
- Jól van, csak egy kis időre van szüksége – szólalt meg halkan Yuka.
Ránéztem.
- Többet nem mondhatok, mert megígértem neki.
- Találkoztál vele?
- Igen. Gondolom, rólatok akartál velem beszélni.
- Igen, eltaláltad.
- Tudod, az arcodra van írva.
Elmosolyodtam.
- Bevallom őszintén, hogy nagyon csúnyán viselkedtem vele. Mióta kiderült, hogy mindenki rám vadászik, sokszor vesztünk össze és legtöbbször az én makacsságom miatt – mondtam az eget figyelve. – Miután hazaértünk tegnap, szerettem volna tőle bocsánatot kérni, de már nem volt sehol.
- Tudod, azt szeretem benned, hogy ami a szíveden az a szádon is.
Újból elmosolyodtam.
- Szeretem Chrnót és nem szeretném még egyszer elveszíteni. Elég volt egyszer.
- Úgy vélem, hogy ezeket szeretnéd szemtől szembe is megmondani neki.
Rákaptam a tekintetemet reménykedve. Yuka elmosolyodott.
- Megpróbálok vele beszélni, hogy találkozzatok egy olyan helyen, ahol senki nem fog benneteket zavarni.
- Köszönöm – mondtam és megöleltem.
- Rosette! – hallottam meg Anna barátnőm hangját.
A hang irányába fordultam.
- Szükségem lenne a segítségedre a konyhában! – mondta Anna.
- Megyek! – szóltam vissza. – Később találkozunk Yuka és köszönöm – mondtam és elindultam a konyha felé.
A Yukával való beszélgetés után kicsit jobban éreztem magamat. A konyhában segítettem előkészíteni az ebédet, majd megterítettem a lányokkal együtt. Mire leültünk ebédelni, addigra a nap is kisütött, beragyogva az étkezőt. Mindenki elmosolyodott a napsugarak láttán. Az ebéd csendben és nyugalomban telt el. Az étkezés után mindenki elvonult a saját dolgára. Én a könyvtárba mentem. Levettem egy verses kötet és olvasni kezdtem. Annyira belemerültem az olvasásba, hogy nem is vettem észre, hogy lassan vacsora lesz. A nap is lenyugvóra készülődött. Az udvaron sétáltam, mikor szárnysuhogásra lettem figyelmes, majd Yuka landolt mellettem néhány centivel. Ránéztem.
- Beszéltem Chrnóval.
Türelmetlenül néztem rá.
- Beleegyezett a találkozóba. Elviszlek oda.
- Rendben.
A karjaiba vett, majd elrugaszkodott a földtől. Míg utaztunk nem szóltam semmit, izgatottan vártam a találkozót. Kicsit féltem, hogy mi fog történni, de bíztam benne, hogy minden rendbe jön. Yuka a város határán kívül tett le egy sziklás részen.
A Nap épp szemben volt velem.
- Köszönöm, Yuka – mondtam barátnőmnek, aki rám mosolygott, majd magamra hagyott.
Innen az egész várost be lehetett látni. Leültem és türelmesen vártam, hogy Chrno megérkezzen. Néhány perc telt el, mikor szárnysuhogásra lettem figyelmes. Felnéztem egy virágról, amit idáig csodáltam és megláttam Chrnót a sziklás rész párkányán. Lassan felálltam és elindultam felé. Chrno megfordult és a szemembe nézett. Megtorpantam. Szemei mérhetetlen fájdalomról és szomorúságról tükröződtek. Éreztem, hogy nedvesedik a szemem.
Aztán minden hirtelen történt. Csak azt vettem észre magamon, hogy futok Chrno felé, majd átöleltem zokogva. Éreztem, hogy karjaival körbefonta a derekamat, majd még jobban magához húzott. Percekig álltunk így csendben, csak a halk sírásom hallatszódott. Mikor megnyugodtam, megtöröltem a szememet és felnéztem Chrnóra. Finoman megsimogatta az arcomat. Annyira hiányzott már ez. Megfogtam a kezét és a szememébe néztem.
- Chrno, én nagyon sajnálom, ahogy viselkedtem veled és kérlek, bocsáss meg nekem. Tudod jól, hogy tiszta szívemből szeretlek, és nem szeretnélek újból elveszíteni. Elég volt egyszer – halkult el a hangom.
Egy új könnycsepp gördült le az arcomon. Chrno letörölte.
- Én is nagyon csúnyán viselkedtem veled és nem vártalak meg, mikor elmentél a főatyához –mondta halkan.
- Akkor szerettem volna bocsánatot kérni, de nem voltál sehol. Rájöttem, hogy mióta kiderült, hogy én vagyok a célpont, nagyon sokat veszekedtünk és legtöbbször az én makacsságom miatt.
Chrno fejét a fejemnek támasztotta.
- Meg tudsz nekem bocsájtani? – kérdeztem.
- Igen, és kérlek, te se haragudj rám.
- Soha az életben nem haragudtam rád.
Chrno az állam alá nyúlt, finoman felemelte a fejemet és megcsókolt. Pillanatokig álltunk így élvezve a másik közelségét. Hallottam, hogy a távolban harangoznak. Ajkaink elváltak, majd egymásra mosolyogtunk. Még csendben végig néztük a naplementét, majd Chrnóval hazamentünk a rendhez, ahol már Yuka és Rinkun várt ránk az udvaron. Chrno letett, majd közelebb sétáltunk hozzájuk.
- Sziasztok! – köszöntem vidáman.
- Sikerült mindent megbeszélnetek? – kérdezte Yuka egyikünkről a másikunkra nézve.
Chrnóval összemosolyogtunk.
- Igen, és nagyon hálásak vagyunk Yuka, mert ha te nem lennél, akkor mi nem lennénk itt és nem mosolyognánk – válaszoltam.
- Örülök, hogy minden rendbe jött köztetek. Remélem, több ilyen fordul elő veletek – nézett ránk egy kicsit haragosan.
- Nem, soha többé – mondta Chrno és megfogta a kezemet.
- Jó hallani, fiatalok – szólalt meg először Rinkun, aki gondolom mindenről tudott Yuka révén.
Mindannyian összemosolyogtunk. Úgy érzem, hogy Chrno számára és az én számomra is volt mit ebből tanulni, s rájönni, hogy milyen fontos is egy ember valakinek.