19.fejezet: Harc az életért

Meghoztam a friss fejit, remélem tetszeni fog. Egy ideig nem leszek, mert síelni vagyok, addig is kitartás!




(Rosette szemszöge)

A Rend egész területét megrázta a robbanás. Éreztem, hogy elerednek a könnyeim. Mindenki, akit szerettem halott volt, s mind miattam.
„Chrno.”
A fájdalom teljesen elborította a lelkemet. Nem is figyeltem, hogy merre visznek, csak a többiekért aggódtam.
„- Túlélte valaki? Vagy mindenki meghalt?” – gondolkodtam.
Aztán csak azt éreztem, hogy a démon, aki cipelt, földet ért. Körbenéztem. Annál a raktárnál voltunk, amit a fényképeken láttam. A démon besétált velem a raktárba, ahol már néhányan benn tartózkodtak. Nagy üdvrivalgásban törtek ki, mikor megláttak engem. A magas démon ledobott a földre, majd vaskos láncokat húzott elő a sötétből. A kötést eloldozta a kezemen, majd rárakta a láncokat, amik a földhöz voltak rögzítve.
- Aztán legyél jó kislány – mondta kacagva, majd magamra hagyott a sok gúnyos szempárral.
Mindenki végig mért, majd elsétált nevetgélve. Nem néztem egyikkőjükre sem, inkább a piszkos földet figyeltem. Hallottam, hogy valaki közelebb lépett hozzám. Felnéztem.
- Mit akarsz? – sziszegtem.
- Tudod, Rosette, sokáig nem akartam hinni a szóbeszédnek, hogy élsz, de mikor saját magam bizonyosodtam meg felőle, meglepődtem. Nagyon szerethetett az Úr, hogy visszaküldött téged a földre..
- Tartsd meg a szent beszédedet.
- Milyen harapós lettél – nevetett fel.
- Még meglakolsz a többiek halálért. Én magam foglak megölni – mondtam a szemébe nézve.
Harsányan felkacagott.
- Majd meglátjuk, majd meglátjuk – ismételgette és tovább sétált.
Újból magamba roskadtam.
„- Uram, kérlek, add, hogy túlélték.” – fohászkodtam.

(Chrno szemszöge)

A két démon, aki fogva tartott, elengedett, majd felröppent a többiekhez a levegőbe. Mindannyian körbe vettek minket.
- Mindenkit öljetek meg! – hallottam Aiontól a parancsot.
- Ne! –sikította Rosette kétségbeesetten.
A démonokra néztem, akik mind ördögien elmosolyodtak és támadást indítottak a földön lévőkre.
Még utoljára hallottam Rosette kiáltását, majd hatalmas rengés rázta meg a földet és porfelhő szállt fel. Sokáig tartott, mire a porfelhő elült és látni lehetett valamit. Teljesen ledöbbentett, amit láttam. Mindenki épen megúszta az utolsó támadást. Kérdőn néztem körbe. Végül megláttam Satellát, aki az ékkövei segítségével fel tudott húzni mindenki fölé egy hatalmas pajzsot. A végén már nem tudta tartani és fáradtam rogyott össze. Remington sietett mellé. Összemosolyogtak. Ahogy körbe járatattam a tekintetemet, észrevettem Yukát is, aki Rinkun mellett térdepelt. Felálltam, de egy pillanatra összegörnyedtem a fájdalomtól, ami bele nyílalt a bordáim közé. Lassú léptekkel elindultam feléjük, majd letérdepeltem. Yuka arcát könnyek áztatták. Rinkun holtan feküdt a földön.
- Nem! – zokogta folyamatosan. – Rinkun! – kiáltotta kétségbeesetten.
Elfordítottam a fejemet. A fájdalom a szívembe mart. Érzékeltem, hogy mindenki közelebb lép hozzánk és letérdepelnek mellénk. Éreztem, hogy valaki megfogja a karomat. Kinyitottam a szememet és az illetőre néztem. Azmaria térdepelt mellém, könny áztatta arccal. Rám mosolyogott és ebben a mosolyban fel véltem ismerni egy apró reményt, majd rájöttem, hogy mi fog következni.
Azmaria becsukta a szemét és énekelni kezdett. Percek teltek el, míg Azmaria énekelt és senki nem mozdult. Mikor a hangja elhalkult kinyitotta a szemét és Rinkunra nézett. Barátom szép lassan kinyitotta a szemét és Yukára nézett, aki boldogan vetette magát a nyakába zokogva. A körülöttünk lévők hangos üdvrivalgásban törtek ki. Rinkun felült, majd Yukával együtt hálásan megköszönték Azmariának. Ahogy körbe pillantottam, láttam, hogy mindenki sebe begyógyult és újult erővel álltak fel.
Yuka lépett elém szomorú szemekkel.
- Sajnálom, Chrno. Én meg próbáltam mindent – felelte bűnbánóan.
- Nem a te hibád – mondtam bátorítólag.
Halványan elmosolyodott.
- Szedjük össze a csapatot és menjünk – szólalt meg keményen Rinkun.
Bólintottam. Az öreg a műhelyéből kihozott egy furcsa műszert és egy térképet. Leterítette a földre. Mindannyian köré sereglettünk.
- Ez a műszer megmutatja, hogy pontosan merre is van Rosette – szólalt meg. – Még annak idején beszereltem egy nyomkövetőt a fülhallgatóba, így most pontosan tudjuk, hogy merre van.
Az öreg egy pontra mutatott a térképen, ami közel volt a folyóparton.
- Ez az a hely, ahol a démonok folyamatosan gyülekeztek – mondta Kate nővér.
- Rendben emberek, figyelem! – szólt hangosan Remington. – Az első szakasz itt marad helyre állítani a dolgokat. A második szakasz szerelkezzen fel és jöjjön velünk. Mindenkinek öt perce van, hogy összeszedje a szükséges fegyvereket! Gyerünk, emberek, gyerünk! – adta ki a parancsot. – Rosette-nek nagy szüksége van ránk!
Mindenki mozgásba lendült. Tíz perc múlva egytől egyig felszerelkezve álltak és hallgatták a tanácskozást. Nem sokkal később már mindannyian úton voltunk a város felé. Yukával és Rinkunnal az oldalamon mentem elől, a többiek pedig utánunk. Még Kate nővér is csatlakozott hozzánk.
„- Tarts ki, Rosette! Nem sokára ott vagyunk!” – gondoltam kétségbeesetten.

(Rosette szemszöge)

Nem tudom mióta lehettem a raktár épületben, de hirtelen mozgolódásra lettem figyelmes. Egy széket toltak a közelembe, aztán mindenki közelebb lépett hozzám. Egyesével térdepeltek le. Az első sorban felfedeztem Aiont és a csapatát. Néhány másodperc múlva mérhetetlen gonoszság csapott meg. Aztán cipőkopogásra lettem figyelmes. Felnéztem és egy jól öltözött férfi állt előttem, vigyorral az arcán.
- Üdvözletem! Te volnál Rosette Christopher? Csinos kis hölgy vagy – mondta közelebb hajolva és mélyet szippantott az illatomból.
Automatikusan elhúzódtam tőle. Hangosan felkacagott.
- Oh, elnézését kérem, hogy idáig nem mutatkoztam be…
- Tudom, hogy ki maga! – fojtottam belé a szót. – Satanael, a bukott angyal, aki gyűlölte az embereket, és aki a világ végét akarja hozni az ártatlan emberekre!
- Hm, milyen jól informált kislány vagy. S azt is tudod, hogy hogyan akarom végre hajtani a tervemet? – kérdezte és leült a székre, amit neki készítettek oda.
Nem válaszoltam.
- A te lelkeddel, hisz mindenhez te vagy a kulcs. A te lelked tiszta, mióta visszatértél a mennyből. Tudod, azért utálom az embereket, mert mindig csak saját magukra gondolnak és önzőek másokkal szemben is. Ezért döntöttem így, hogy visszatérek a mennybe és mindent újra csinálok. Újra teremtek mindent.
- Ezt nem teheted! Élnek a földön olyan emberek, akik semmi rosszat nem tettek és a lelkük sem romlott! – kiáltottam fel. – A gyermekek, és akiket megfelelően neveltek jó emberek. Sajnos a világban nagyon sok rossz ember járkál, de ennek meg van az oka.
- Már nem hat meg, hogy nő vagy gyermek, mind egytől egyig gonosz – felelte semmitmondóan. – De, legyen elég ennyi. Kezdődjék a szertartás! Hívjátok ide a boszorkányt!
Néhány perccel később egy rusnya nő lépett elém és elkezdett mormolni szavakat. A teremben mindenki csendben hallgatta a fejleményeket, míg valaki ki nem csapta a hatalmas bejárati ajtót.
- Jönnek! – kiáltotta felénk futva, ezzel megzavarva a szertartást.
- Kik? – kérdezte Satanael.
- A Magdaléna Rend tagjai és a három démon – mondta a nyurga démon.
Felragyogtak a szemeim.
„- Hála az égnek, hogy senki nem halt meg. Köszönöm Istenem.” – üzentem gondolatban.
Ránéztem a fő gonoszra.
- Add fel, Satanael. Ha feladod, Isten még megbocsájt neked! Tudod jól, hogy úgy sem nyerhetsz.
- Elhallgass! – dörrent rám. – Mindenki, menjen ki és védelmezze a raktárt! Senki nem léphet be az ajtón és zavarhatja meg a szertartást! Induljatok! – adta ki a parancsot.
Mindenki egyszerre állt fel és indult el kifele. Még Aion is a csapatával együtt.
- Folytasd! – parancsolt Satanael a boszorkányra, aki újból mormogni kezdett.

(Chrno szemszöge)

Ahogy egyre közelebb értünk a raktárhoz, úgy nőtt bennem az aggodalom Rosette iránt. Talán csak néhány száz méter választott el minket a raktár bejáratától, amikor a démonok kisereglettek és védelmezően körbevették az épületet.
- Figyelem, mindenki! – szólt bele a fülhallgatóba Remington. – A fő cél, hogy Rosettet biztonságban kihozzák. Akinek sikerül azonnal jelezzen!
- Igenis! – hangzott a válasz egy csomó helyről.
A következő pillanatban a démonok támadásba lendültek és ezzel elkezdődött a harc az életben maradásért. Mindenki egy célért küzdött.

(Rosette szemszöge)

Kintről beszűrődtek a harc zajai. Felismertem néhány ismerős hangot. Boldog voltam, de a harcnak közel sem volt még vége. Aztán hirtelen fordult a kocka.
Váratlanul összeestem és hányinger tört rám. Alig kaptam levegőt. Éles fájdalom járta át az egész testemet. Félig lehunyt szemmel néztem Satanaelre.
- Nem tudod, hogy mi történik veled, igaz? Nos, akkor elmondom, hogy a boszorkány a lelked kiszabadítására mormol varázsigét. A lelked lassan elhagyja a testedet és felszárnyal a felhők közé, utat törve Istenhez.
Teljesen összegörnyedtem. Már éreztem a testemben, hogy a lelkem szabadulni akar. Aztán hangosan felkiáltottam. A testemből hófehér fény lövellt az ég felé, majd a lelkem távozott belőlem.

( Chrno szemszöge)
A harcolók között kiszúrtam Aiont. Hátulról támadtam rá, így váratlanul érte a támadásom és a földön kötött ki. Szembe fordult velem, majd rám támadt.
- Itt a vége, Chrno! Pillanatokon belül megnyílik a kapu a föld és menny között, s mindenki meghal.
Rámordultam, majd egy újabb csapást mértem rá. Nem tudta kivédeni a támadást, így újból a földön kötött ki. Aztán a semmiből Aion három társa tűnt fel és fogtak fel.
- Örök vesztes maradsz, Chrno! – felelte Aion gonosz vigyorral az arcán.
A nagy harcban egy fényes fénycsóvára lett mindenki figyelmes. Az ég felé tartott, s mintha a menny megnyílt volna.
- Rosette! – kiáltottam kétségbeesetten, de nem tudtam megmozdulni, köszönhetően a három démonnak, akik lefogtak. – Tudja valaki, hogy mi történik odabenn? – kérdeztem a fülhallgatóba.
Remington tiszteletes válaszolt harc közben.
- Megidézték Rosette lelkét, ami utat nyit a mennybe, hisz tisztalelkű ember.
Halálra rémülve néztem a fényes csóvára.
„- Nem veszíthetem el Őt újból!”- gondoltam.

( Rosette szemszöge)

Nem tudtam, hogy mi történik velem, csak azt, hogy repülők az ég felé, vagyis a lelkem szállt felfele. Már láttam a mennyország kapuját is, ami mögött az angyalok néztek ki aggódva.
„ – Ne add fel, Rosette! Mindannyian számítunk rád a barátaiddal együtt! – hallottam meg valahonnan Isten hangját.
Aztán meghallottam a barátaim hangját is, akik mind az én nevemet ejtették ki aggódva.
- Rosette! – hallottam meg Chrno kétségbeesett hangját.
Chrno hangja megállásra kényszerített.
„ – Én nem akarom, hogy mindenki meghaljon! Mindenkinek joga van élnie, akár jó vagy rossz ember, nincs senkinek joga elvenni az életüket!” – gondoltam és éreztem, hogy hatalmas erő járja át a lelkemet.
Megfordultam és visszaindultam a testemben. Mikor újból megtaláltam testemben a lelkem helyét, lassan kinyitottam a szememet és ránéztem Satanaelre, aki hitetlenkedve nézett rám.
- Hogy sikerült visszatérned? – kérdezte teljesen ledöbbenve.
- Adj békességet az eltévedt báránynak, adj nyugodalmat a farkas agyarának és sújts le a démonokra a vég pallosával! – mondtam halkan, majd a kezeimet széttártam, az ég felé nézve.
A láncaim leszakadtak a kezemről, majd hatalmas fény áradt ki a testemből, beborítva mindent. Satanael hangosan felkiáltott, majd örökre elnémult, s a hangjával a gonoszság is eltűnt a földszínéről. A fényesség lassan halványodni kezdett, majd szép lassan kihunyt, én pedig elvesztettem az eszméletemet.

(Chrno szemszöge)

Az első fényesség néhány perccel később elmúlt, majd rá nem sokkal később egy újabb fényesség tűnt fel a raktár felől, ami lassan növekedni kezdett, majd szép lassan mindenkit körbe ölelt. A szemem elé kaptam a kezemet. Percekig tartott a fényesség, majd lassan minden ugyan olyan világos lett, mint azelőtt. Kinyitottam a szememet és körbe néztem. Egyetlen egy démont se láttam, Rinkun, Yukán és a Rend tagjain kívül. Mindenki felállt és csodálkozva nézett körbe. A raktárra néztem, ami darabokban hevert.
- Rosette! – kiáltottam és azonnal odaröppentem.
Keresgélni kezdtem a romok között. Végül egy gerenda alatt találtam rá. Letérdepeltem mellé. Finoman az ölembe vettem és cirógatni kezdtem az arcát.
- Rosette! – szólítottam meg gyengéden, de nem reagált. – Rosette, ébredj! Vége van mindennek! Mindenki túlélte! –mondtam.
De Rosette semmire nem reagált. Elfogott a félelem. Finoman megráztam, de arra sem reagált semmit.
(Zene: http://www.youtube.com/watch?v=9bxc9hbwkkw&ob=av2el)
„ – Nem, az nem lehet!” – gondoltam kétségbeesetten.
- Rosette, kérlek, nyisd ki a szemed! – kérleltem simogatva. – Kérlek, Rosette, ne hagyj itt! – éreztem, hogy a könnyeim elerednek. – Gyere vissza hozzám, én kicsi Rosettem!
Felkiáltottam fájdalmamban, majd lehajtottam a fejemet és úgy sírtam.
- Szeretlek, Rosette! Kérlek, gyere vissza hozzám! Szükségem van rád! – suttogtam.
A könnyeim az arcomat áztatták. A fájdalom majd széttépte a lelkemet.
„- Kérlek, Uram, add vissza nekem Őt! – fohászkodtam Istenhez és közben Rosette kezét csókolgattam. „- Kérlek, Uram!”
Már nem érdekelt, hogy ki látja, hogy démon létemre sírok. Nem is, már zokogtam.
- ROSETTE! – üvöltettem hangosan az ég felé.

(Rosette szemszöge)

Mikor a szemeimet újból kinyitottam egy ismerős helyen találtam magamat. Felültem és körbenéztem.
- Üdvözöllek, Rosette! – hallottam meg az Úr hangját.
Felálltam és a férfi felé fordultam.
- Mi történt? – kérdeztem a fejemet fogva.
- A lelked erejével sikerült legyőznöd a gonoszt.
- Megsérült valaki?
- Nem.
- Hála az égnek – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Aztán eszembe jutott valami. – Meghaltam? – kérdeztem óvatosan.
- Nem, csak szerettem volna megköszönni a segítséget – mondta az Úr és az angyalaival együtt meghajolt előttem.
Kicsit zavarban voltam. Végül én is meghajoltam.
- Örök hálával tartozunk neked Rosette Christopher. Menj, térj vissza a barátaidhoz és élj addig, ameddig meg van írva, s majd egy napon térj vissza hozzám.
- Köszönöm – hajoltam meg és lehunytam a szememet.
Mikor újból magamhoz tértem, éreztem, hogy a testem fáradt és kimerült. Távolról hallottam egy hangot is. Chrno hangja volt és sírt. Zokogott.
- Szeretlek, Rosette! – mondogatta folyamatosan.
Szép lassan kinyitottam a szememet.
- Chrno – szóltam elhaló hangon.

(Chrno szemszöge)

A többiek nem jöttek közelebb, inkább tisztes távolságban megálltak és ott sírdogáltak. Lehajtott fejjel sírtam és könnyeim Rosette-re hullottak.
- Szeretlek, Rosette! – mondogattam folyamatosan.
Aztán meghallottam a világ legcsodálatosabb hangját.
- Chrno.
Felnéztem Rosette arcára és azonnal elmerültem azokban a tengerkék szemekben.