16.fejezet: Segítség

( Chrno szemszöge)

Rosette távozott a szobából, mire én hatalmasat csaptam az ágy melletti asztalra, melynek következtében leesett egy pohár és darabokra tört. Kopogtattak az ajtón, majd Rinkun lépett be rajta.
- Szia. Hogy vagy?
- Hát, voltam már jobban is.
- Hallottam, nagyon csúnyán összevesztetek Rosettel.
Elfordítottam a fejemet, nem néztem a barátom szemébe.
- Rinkun, éreztél már valaha olyat, hogy mindenedet odaadnád azért, hogy akit szeretsz, tovább élhessen?
- Igen, éreztem ilyet és még most is érzem.
- Én csak azt szeretném, hogy ne essen baja, ő pedig állandóan keresi a bajt – mondtam kicsit mérgesen.
- Nézd, a nők csak ilyenek.

(Rosette szemszöge)

- Miről lenne szó? – kérdeztem a szobában állva.
- A folyamatos támadások miatt az emberek fáradtak, így muszáj, vagyok segítséget kérni a főatyától.
- Nem értem – néztem furcsán a nővérre.
- A főatya nem tudja, hogy Ön visszatért a halandók közé és addig nem hajlandó segíteni, míg magát nem látja személyesen.
- Szóval, el kéne mennem a főatyához.
- Igen, erről lenne szó.
- Rendben. Mikor indulnánk?
- Akár most is mehetünk.
- Akkor induljunk. Kísér valaki minket?
- Nem kértünk meg senkit.
- Értem. Akkor én kérek. Tíz perc múlva az udvaron vagyok és indulhatunk.
Mindketten bólintottak, én pedig hátat fordítottam és kimentem a szobából. Lesétáltam a kórház részleghez. Yuka, Chrno ajtaja előtt ült.
- Szia! – köszönt.
- Szia. Lenne egy kérdésem.
- Hallgatlak!
- Szükségünk van egy kis támogatásra, így el kell mennem. Elkísérsz engem a főatyához most?
- Természetesen.
- Köszönöm. Rinkun bent van?
Yuka bólintott.
- Bemegyek, mindjárt jövök és indulhatunk.
- Rendben.
Nagyot sóhajtottam, majd benyitottam. Rinkun az ágy mellett ült a széken. Mindketten rám kapták a tekintetüket, mikor beléptem.
- Ha nem haragszol Rinkun, kicsit magunkra hagynál? – kérdeztem.
- Persze.
Felállt, majd távozott a szobából. Nekidőltem az ajtónak és vettem egy mély levegőt.
- Most el kell mennem a főatyához, hogy segítséget tudjunk kapni.
- Elkísérlek – ült fel Chrno az ágyban.
- Nem. Yuka, majd elkísér. Már megkértem – feleltem, szembe fordultam az ajtóval és már épp kinyitottam volna az ajtót, de Chrno megszólalt.
- Rosette, sajnálom az előbbit – mondta Chrno szomorúan.
- Én is sajnálom, hogy így alakultak a dolgok- mondtam, majd kinyitottam az ajtót és kiléptem. Yuka és Rinkun rám pillantottak.
- Minden rendben? – kérdezte Yuka közelebb lépve.
- Persze. Rinkun, kérlek, vigyázz Chrnora, míg vissza nem érünk. Nem szeretném, ha valami hülyeséget csinálna.
- Rendben. Ti meg vigyázzatok magatokra! – mondta még, majd visszament Chrno szobájába.
Yukával elindultunk fölfele, majd az udvaron találkoztunk Kate nővérrel és Remington tiszteletessel.
Beültünk az autóba és a Rend főháza felé vettük az irányt. Míg utaztunk a kocsiban csend volt. Kifelé néztem az ablakon, de nem figyeltem az elhaladó tájat, hisz teljesen elmerültem a gondolataimban. Nagyon csúnyán összevesztünk Chrnoval és ez nagyon zavart. Mióta megismertük egymást. Még sohasem fordult elő velünk ilyen. Ha hazamegyünk, azonnal bocsánatot kérek tőle.
Lassan megérkeztünk a Rend központjához. A kapu előtt négy őr állt. Őket Remington tiszteletes lerendezte. Miután beengedtek megálltunk egy magas épület előtt. Mind a négyen kiszálltunk. Hirtelen mindenki fegyvert fogott Yukára. Azonnal elé álltam.
- Tegyék le a fegyvert, uraim. A főatyához jöttünk és a démon jó barátunk – lépett előre Remington tiszteletes.
A fegyveresek hátrébb léptek egyet, de a fegyvert nem engedték le. Felsétáltunk a lépcsőn, be az épületbe. Újabb őrökkel találkoztunk, akik a falak árnyékában álltak és árgus szemekkel követték minden mozdulatunkat. Végül egy nagy ajtó előtt álltunk meg. Néhány pillanatig vártunk, míg kitárult előttünk az ajtó. Ránéztem Yukára, aki bólintott és együtt léptünk a nagy helységbe.
A szoba közepén egy hosszú asztal állt, ami mögött emberek ültek. Középen egy kopaszodó férfi ült. Kate nővér és Remington tiszteletes elől megálltak, mi pedig mögöttük és csendben vártunk.
- Jó napot, Főatya – mondta Kate nővér meghajolva.
- Önnek is, nővér. Kérem, mondják miért fáradtak elém?
- Mint a jelentésekben olvashatta a démonok újból támadásba lendültek. Céljuk van, ami a világ végét hozhatja el vagy az emberiség kihalását – mondta Remington tiszteletes előre lépve.
- Tudja bizonyítani, tiszteletes?
- Igen. Elhoztam azt a lányt, aki föltámadt és visszatért közénk – mondta és elállt előlem.
A főatya rám nézett, majd intett, hogy lépjek közelebb. Közelebb sétáltam az asztalhoz.
- Hogy hívnak?
- Rosette Christopher vagyok.
- Ismerős a neved. Vajon honnan? – kérdezte elgondolkozva az atya.
Közelebb léptem az asztalhoz és leraktam egy aktát az atya elé, amit még Kate nővér adott a kezembe, hogy majd adjak, mikor szükség lesz rá.
A főatya elvette és belenézett. Hol rám nézett, majd vissza a mapába. Gondolom nem akart hinni a szemének, hogy újból itt állok előtte. Végül letette az aktát és ránk nézett.
- Ne haragudjanak, de valahogy ezt nem tudom elhinni. Mi pedig semmiféle démontámadásokról nem kaptunk hírt, kivéve a magukéról.
- Ezt nem hiszem el! Hát, nem hiszi el, hogy a világon az összes ember meghalhat? – kiáltottam dühösen.
- Rosette nővér! – szólt rám Kate nővér.
- Sajnálom, Rosette Christopher, de nem tudom elhinni.
Nagyon dühös lettem. S még ez képzeli magát Isten hívőjének???
Már majdnem neki estem az atyának, mikor minden megvilágosodott és megjelent Isten. Mindenki meglepődött először, majd térdre borult és keresztet vetett. Senki, nem mert felnézni. Én állva maradtam és ránéztem Istenre.
- Üdvözlöm! –köszöntöttem és meghajoltam előtte.
- Örülök, hogy újból láthatom Rosette. Majd szeretnék Önnel beszélni, de először is beszélek az itteniekkel – mondta és a főatyához fordult.
- Állj fel! – utasította az atyának, aki fölállt.
- Uram!
- Hallottam, nem hitte el, hogy tényleg veszélyben forog a világ és az emberek, köztük maga is! – emelte fel egy kicsit a hangját Isten.
- De hát honnan tudhatnánk, hogy tényleg igazat mondanak? – kérdezte az atya, remegő hangon.
- Mert maga a főatyja, aki segíti az embereket és megvédi a démonoktól!
Erre már nem válaszolt semmit a férfi. Isten Remington tiszteleteshez fordult.
- Magát nevezem ki az új főatyának! Magában biztosan bízhatok!
- Természetesen, uram – felelte alázatosan a tiszteletes.
- Ezt a férfit pedig bocsássák el a Rendtől és adják írásba, hogy soha többé ne lehessen pap e tette miatt! – parancsolta Isten.
Remington bólintott. Isten felém fordult.
- Rosette velem jönnél egy kicsit? – kérdezte normális hangnemben az Úr.
- Persze.
Mire kettőt pillantottam már a mennyben találtam magamat, angyalok között. Isten helyet foglalt a trónusán, majd intett, hogy lépjek közelebb. Teljesen a székig sétáltam.
- Mit tudtál meg idáig, Rosette? – kérdezte.
- Nem tudom, mióta figyeli az eseményeket Uram, de fontos döntéseket hoztunk. Először is utána jártunk, hogy ki akarja a világ pusztulását okozni. Remington tiszteletes szerint volt egy angyalod, Satanael, aki lenézte az embereket, ezért száműzted innen a mennyből. Most ő toboroz hadsereget, hogy mindenkit megöljenek és gondolom, szeretne Önnel is végezni.
- Ide bejutni nem tud.
- Állítólag, rám is szüksége van a terv végrehajtásában.
- S mégis hogyan?
- Ezt még sajna nem tudtuk kideríteni.
- Értem.
- Szabályokat vezettünk be a Rendnél, hogy minél kevesebb legyen a sérült.
- Örülök Rosette, hogy ennyire a szívén viseli az emberek életét. Mi hír Aionról?
- Csak annyit tudunk róla, hogy Satanaelnek dolgozik és segíti mindenben.
- Köszönöm a jelentést, Rosette. Térjen vissza a barátaihoz!
- Rendben – hajoltam meg és mire újból fölegyenesedtem, már a Földön voltam.
Mindenki rám kapta a tekintetét. A teremben a férfiak egy rész még mindig nem hitte el a látottakat, ezért tátott szájjal néztek rám. Remington és Kate nővér mellé léptem.
- Minden rendben? – kérdeztem.
- Igen, Itt mindent megoldottunk. S mi történt odafenn? – kérdezte Remington.
- Semmi. Tájékoztattam az Urat a fejleményekről.
- Rendben. Ha gondolják, lassan indulhatnánk – szólalt meg a nővér.
- Remington tiszteletesnek nem kéne itt maradnia?
- Nem. Kate nővérrel megbeszéltük, hogy egy kis időre a vezetőséget áthelyezzük a mi Rendünkhez, így könnyebb lesz minden.
- Értem.
Még összeszedtünk egy csomó fontos iratot, majd hazaindultunk. Yuka kint a kocsinál várt minket, nem akart útban lenni.
- Minden rendben? – kérdezte, mikor kiléptem az ajtón.
- Persze. Menjünk haza.
Bólintott, majd mind a négyen beültünk a kocsiba és hazaindultunk. Hazafelé úton mindent elmeséltem Yukának. Mikor elértük a Rend kapuját eszembe jutott, hogy még beszélnem kell Chrnoval is. Amint megállt a kocsi kiszálltam Yukával együtt és az épület felé vettük az irányt.
Bent az épületben a lépcsőnél kettéváltunk és mindenki ment a saját dolgára. Én a sebesült részlegre igyekeztem. Mielőtt benyitottam volna a szobába, mély levegőt vettem, majd lenyomtam a kilincset és beléptem. Megdöbbentem. Az ágyon senki nem feküdt. Az egész szobában nem volt senki. Az ágyhoz sétáltam, amin Chrno fejhallgatója volt. Leültem és a kezembe vettem. Éreztem, hogy könnycseppek gördülnek végig az arcomon. Halk sírásban törtem.